Friedrich Ratzel: A víz a tájban

Szalontai Ábel munkája

I.

A víz szemlélésének a tájban a természettörténet ugyanazon alaptényéből kell kiindulnia, mint eme elem minden más szemléletének, legyen az akár fizikai, életföldrajzi vagy emberföldrajzi természetű: a víznek a földfelszínen mutatkozó nagy túlsúlyából. Hiszen a víznek a szárazföldhöz képest gyakran említett 7:3 aránya mindenüvé kiterjedve, a víz kirajzolta horizontok tágasságában és a forrás és a tenger közti formák valamelyikében mindenütt érvényre jut. Csak a sivatagok képeznek kivételt, ám ezek mindig behatárolt területek. De ezekben is vannak oázisok, záporok; időszakos patakokban lefolyó esővizek érik őket, és mindenekelőtt talajformáik adják bizonyságát annak, hogy egykor fölöttük is gazdagabban áradt és állt a víz. Mi a jelentőségük a ma víztelen vidékeknek a tengerek, folyamok, tavak, mocsarak és lápok víztömegeihez és a trópusi és mérsékelt övben fellelhető források és vízerek számosságához képest? Mellőzzük a víznek felhőformájú, szintúgy gleccserekbe, havas hegycsúcsokba, jeges tengerekbe szilárdult formáit, mivel a tájban másként hatnak. A folyékony víz elterjedtsége elég ama tény magyarázatához, hogy egy tájat víz nélkül nehezen tudunk elképzelni, miként a tájképfestészet a víz valamilyen formája nélkül mindig ritkaságszámba ment, jóllehet a tenger a festészetben csak későn jelent meg. A gyakran hallható véleményben, mi szerint e tájék szebb volna, ha több vízben bővelkedne, égövünk lakóinak a vízfelületek vagy vízerek jelenlétének megszokottsága fejeződik ki.

A vizet a nehézkedés lehúzza a földre és megtartja, de mozgalmassága arra képesíti, hogy mindenütt egy legyen és a szilárdat egyként sokfélévé tagolja szét. Ezért vannak ennek az elemnek mindenütt összefüggő felületei és összeköttetései. Egyfelől a vizet a levegővel vetjük össze. Ám a víz birodalmát egészen másként tartja fogva a nehézkedés, mint a levegő birodalmát, s ezt így érezzük helyénvalónak, amikor egy tenger nagy és mindig ugyanolyan horizontálisát vagy egy nagy kiterjedésű tó fölé ferdén felemelkedő vagy aláereszkedő felhőket látjuk. Böcklin is így festette meg a Nő a tengerparton című képén: a leszálló alkony hosszú, barnás ibolya felhőcsíkjai húzódnak keresztül az égen, alatta a tenger vonalának szigorú vízszintese osztja ketté a képet.

A folyékony vízen is úrrá lesz némely törekvés vagy „tetszés”, de csak átmenetileg emelkedik a földfelszín fölé, amit a nehézkedés követelménye támaszt, buzgárként vagy gejzírforrásként és nagyon szelíden a forrásokban vagy áradások során a feltorlódó hullámokban. Ezért tűnik számunkra idegennek, ha egy sík hegyi réten oldalra pillantva a takarásban lévő, megáradt patak hullámait hirtelen a parti fűcsomók és virágok fölé emelkedni és eltűnni látjuk. Általában a víznek az a törekvése, hogy horizontális felületeket képezzen, táji viszonylatban egyike legfontosabb tulajdonságainak. Éppen ez lép a leghatékonyabb kapcsolatba a vízfelület nagyságával, előidézve a tengerek vagy nagy tavak vég nélküli horizontjait.

A tenger töretlen felszíne a legkiterjedtebb sík a természetben. Ugyan egy nagy síkföld is ugyanolyan tágas körkörös kilátást nyújt, mint a tenger, ám sosem jár azzal a mélyreható benyomással, mivel a tájék híján van az anyag és a szín egységének, és a tökéletes sík a szárazföldön különben is ritka. Az egyhangú sztyeppéken és sivatagokban ritkán támad az embernek olyan benyomása, mint Darwinnak, aki –a Föld körülhajózása során – a Magellán-szoros vég nélküli öblei láttán úgy fogalmazott: mintha e világ határain túlra vezetnének. Ebben egyforma végtelensége fejeződik ki. Aki a „tenger vonzását” magában, vagy másokban, akiket megragadott, megvizsgálja, mindig a horizont távlatára mint a tenger képében ható legmélyebb hatásra talál. Aki hegyi völgyekben hosszabb ideig csak az égbolt kis szeletét tudta maga fölött, és csak ritkán látta a szabad szemhatár egy kivágatát maga körül, az már a síkságot is felszabadítónak találja.

Számunkra, akik a síkon élünk, a tenger alapjában ugyanazt a benyomást kelti, mint amit napjában körbenézve honunkban is tapasztalunk: a messzi kiterjedést a láthatár széléig és fölötte a magas eget. Ám a tengernél ez a benyomás egyszerűbb, tisztább és ezért nagyobb. Ellenben a tenger élete a nyugodt és viharos víz változásával, hullámverésével és az apály és dagály váltakozásával gazdagabb, mint a síkságé, ahol a patakok csendesen folynak és a hullámzó gabonaföldek szilárdan begyökerezve állnak. Ugyan ki ne tapasztalta volna már, hogy a tenger legerősebben éppen a síkföldek hűséges barátait vonzza magához? Ugyanezt mutatja a természet iránti érzék története is. A tengerparti tartózkodás szokása sokkal később alakult ki, mint a hegyi utazásoké. És amíg az Alpok idegeneket vonzott minden égtájról, addig az Északi- és Keleti-tengeri fürdőhelyeinkre hosszú ideig szinte csak a szomszédos városokból érkeztek látogatók.

A szabad horizont hatásai a művészetben legkorábban a velencei festészetben jelentkeznek. Az embernek bele kell gondolnia abba az ellentétbe, ami egy középkori fallal övezett itáliai városhoz képest a tengerből kiemelkedő, a távolba tekintő számára tágas kilátást kínáló Velence képez. Ezért is van itt a levegőfestészet művészetének szülőhelye. Sehol másutt nem lehetett úgy megfigyelni a levegőperspektívát, mint itt, és sehol másutt nem törte át az egyhangú arany-alapot oly korán a sokféleképpen mozgó és árnyalt, felhőkkel és színekkel teli levegő. „A nedves vízgőzök, amelyek a Velence körüli vizekből az izzó Nap hatására felszállnak, párával töltik meg az atmoszférát és a tárgyakat, keletkezésük után többé vagy kevésbé megfosztják a formák élességétől és a színek tisztaságától, hogy helyükbe a meghatározatlanság végtelen vonzását állítsák… A partvidékhez képest ritkábban mutatkozik a tenger fölött tiszta égbolt, kevésbé tartósan marad fönn a természet hangulata. Ugyanazok a vízgőzök, amelyek párafátyolba borítják a messzeséget, az égen felhőzetté tömörülnek; a magashegységek zord időjárása, a tenger viharai, a síkságok zivatarai küldik ide kifutó szeleiket.”[1]

A kilátás tágasságához a vízhorizont az egyöntetű alapvonalat illeszti. A tenger mindenütt a Földön közel azonos magasságban áll, minden tó vízszintje lényegében azonos magasságban áll a medrében, sőt minden folyó és minden mértékletes lassúsággal áramló patak is szinte horizontális vonalat rajzol a természetbe. A tájék szokásos szemlélése során nem észleljük a víztükrök görbüléseit, ami a Föld gömbölyűségének felel meg, jóllehet már közepes nagyságú tavak esetében is behatárolja a kilátást.

Ezek a szilárdságot a vízbe a behatároltsága révén berajzoló vonalak rendkívül fontos elemei a táji szépségnek. Téri kiterjedettségükben felülmúlják az összes függőleges dimenziót, és ezen túlmenően sokfélébbek is, mivel a nehézkedés törvénye nem kényszeríti rájuk a hegyek és völgyek mindegyre visszatérő formáit. Amíg ezekben a legrövidebb utak iránti törekvésünket megvalósítva látjuk, addig a szárazföld körvonalai a partvidék minden lehetséges ívformáját kirajzolják, és a partvidék öblökben és beszögellésekben gazdag képét nyújtják, melyek még egy forrásmedence esetében is örömteliek.

Egy, a tájat pengeélesen metsző tó vagy folyó vízvonala remek alapvonal. A tajtékos fehér hullámok vagy a sárgás homokföveny sem képes megváltoztatni, csak felerősíteni tudja. E vonal alatt a vízfelület, fölötte a magas ég, köztük egy dűne-csík, egy partra húzott csónak, egy kunyhó teteje, amely alig mer az egyforma sík fölé emelkedni – ez elég a legnagyobb hatású képhez. Bármely út, mely levezet a vízhez, bármely bevágás, amelybe egy patak torkollik, bámely kökénybokor, bármely nádas, légyen bár félig homokba temetve, bármely parti domb, bármely fa, amelynek koránáját visszatükrözi a víz, alkalmas arra, hogy száz változatát adja az új képek „eszméjének”. Ebben az alapvonalban tárul föl a legtisztábban és legkönnyedebben az, amit egy táj „festőiségének” neveznek. Ebben talál a szem kiindulópontok olyan láncolatára, amelyre bármely jelenség vonatkoztatható, amelyen minden rendkívül szilárdan nyugszik, légyen akár mozgalmas víz. Szabályszerűsége a hegyek ormáig hat. A tenger tükre, a fjord célt ad a hegyek lejtésének és felfogja azt. Egyenletesen fed be egy nagy felületet, és azt mondja: itt feltétlenül uralkodok. Uralmát minden szögletre kiterjeszti, és mindenütt ugyanaz. A megtestesült nyugalom így terül szét a hegyek egyenlőtlenségéhez képest nyugodtan és megnyugtatóan. A víz és a víztükör kristálya nem kép, hanem való. Fentről belenézve áttetszőnek látjuk magunk alatt a vizet, és felszíne, amennyiben mozdulatlan, mindazt tükrözi, ami fölibe emelkedik. Ez a kristályos tükör a víz mindahány nyugodt formájában újra megjelenik: a tengeren, a tavon, a folyón, a forrásban. Ha sekély a víz, meglátjuk alapját és azt, ami rajta nyugszik vagy felette él. Az üvegszerű átláthatóságot és nyugalmat leggyakrabban a tavak nyújtják, és ritkábban a mozdulatlan tenger, ami a tisztaság és világosság lenyűgöző benyomásával jár. Csak a kisebb, mélyen beágyazott tavak, mint amilyen a Dürrensee, a Felsee a Feldbergnél, a Lago di Ledro és hasonlóak, olyannyira nyugodtak, hogy a parti hegyek torzítatlanul tükröződnek bennük. A nagyobb tavak esetében néha a szél felőli oldal tükörsima a szélárnyékban, a többi pedig mozgásban van. Ha a Würmsee keleti partjáról nézve a víztükör a nyugati partnál mint sötét üvegszegély válik el a tó mozgalmas síkjától és tükrözi a partvidéket, tudom, hogy egy könnyű nyugati vagy délnyugati szél fúj. De még a fölbuzgó forrás vagy fövenyre kifutó tornyosodó hullámok is megőrzik az átlátszó üveg vagy kristály hatását, ahogy egyre vékonyabbá és átlátszóbbá válnak.

Egy nagy víztömeg egyszínű áttetsző voltának megfestése nem lenne csekély feladat. Maga a természet teszi árnyalatokban és eltérésekben gazdaggá. A könnyű szél a tenger egész felületének az oxidált ezüsthöz hasonló tompa jelleget ad, csak a horizonton húzódik a hullámok tükröződésének összegződéseként egy világos vonás. A felhők fátylát megszaggató szeletnyi kék ég gyöngyházként kék csillámlást vet a jövés-menés közé. A tenger egyforma vízfelületén minden szellő egy területet jelöl ki, ahol a csekély hullámmozgás tompa zöld árnyalatot képez, amit világító, sokszorosan ívelt csíkok választanak el a hasonló területektől. Ugyanilyen jellegű széles sáv húzódik a mozgalmas vidék és a szárazföld között, ameddig a szélárnyék elér.

Mindenütt festői a zöldes fényekkel csillámló víztükör, rajta esetleg fehér, vörös vagy barna vitorlákkal, a vízben táncoló tükörképükkel. De a nagy, lenyűgöző hatásokat mégiscsak a Nap és Hold váltja ki. Erős jelenség a Nap vagy a Hold tűzsávja, mely a tüzes földbenső hasadékának, vagy keskeny, egyenes csatornában áradó lávafolyamnak tűnik. De mégiscsak olyan, mint egy játék, amikor a legenyhébb hullámcsapás szétzúzza, mire a tűz megint néhány nyugodt helyre áramlik és fellángol. Csodás a tüzek e vonulása, ahogy könnyű szelek hatására szétporladnak és újra összefolynak. A délutáni órákban a tó, mint tompa fényű ezüsttálca terül el, csak sötét csíkok szabdalják. Ám távoli nyugati partjánál mintha olvadni kezdene az ezüst, lángoló parázs világít ott, és a nyugatról fúvó széllel, szikrák táncának tűnve lassan átvonul a tavon, miközben túl csak a peremen látható. Hirtelen egészen közel ér. De ahol a nádas megtöri a tófelszínt, az ezüstös vizet sötét csíkokban átjáró hosszú hullámok megtorpannak, és mint a tengeri fény, táncoló szikrákként csillámlanak.

Az átmeneti világlás a sötét víztükrön, tükröződése egy csillagnak, egy napsugárnak, amit nem látunk, úgy hat, mint a távol vagy a mély elhaló kiáltása. Vannak olyan erdei képek, melyek sötétjében egy ismeretlen fénysugár az egyetlen világos pont. Már Hobbema is, aki a 17. században leginkább értője volt a víz költészetének, olyan jeleneteket hoz létre, amelyekben minden nyugszik és alszik, a víz egyszerű, könnyed tükrözésével önálló, álomszerű elevenséget teremt.

A tengeri fényt oly sokan jellemezték már a tenger villódzásakéntelső, Georg Forsternek a Reise um die Welt című könyvében adott, részleteiben és egészében kiváló leírása óta – mikroszkópikus alapossággal vizsgálta a vizet, és közben nem mulasztotta el azt sem, hogy írásának költői lendületet adjon  –, hogy e helyt újból megtenni fölösleges lenne. Korábban úgy vélték, hogy a melegtengerek sajátja, ma azonban tudjuk, hogy egy nyári éj az Északi tengeren nem csak a hold- és csillagfény, de a tenger villódzásatekintetében sem különbözik egy földközi-tengeri éjszakától. Most már számos megfigyelés tanúsítja, hogy hányféle eltérő erejű és fajtájú organizmus hordozza, hogy miként idéznek elő kicsiny élőlények parázsló tengert, medúzák foszforeszkáló tűzgömböket, salpáktűzláncokat, bordásmedúzák tűzgyűrűket. Az édesvízi élet nem képes hasonlókat felmutatni.

A természetföldrajzból ismeretes, hogy a természetben a vizek kék színe milyen feltételek között jön létre. Ahol a zavarodások leülepednek, ahol a legkisebb élőlények nem burjánzanak el, ahol nyugalom állt be, és a napmeleg mélyen a vízbe hatol, ott a kék uralkodó. A víz lebegő porszemek vagy élőlények testecskéi által előidézett zavaros volta mozdítja elő a tengerek és tavak zöldjét. Az élőlények és a szerves eredetű oldott anyagok barnás árnyalatokat hoznak létre, melyekből a mocsári és erdei vizek, szintúgy az esőerdők folyamainak állítólagos feketesége ered. A gyorsan mozgó, áramló víz a földfelszínről részecskéket ragad föl, és egész folyamokat fest sárgára, barnára és szürkére. Ha meg is jelenik itt a kék, csakis a tiszta égbolt tükröződéseként, vagy annak köszönhetően, hogy az iszapos víz egy mellékágban vagy egy kátyúban nyugalomba kerül, és zöldesen letisztul. A gleccserekből eredő folyók esetében a tisztulás évszakonként történik, ugyanis abban a mértékben, ahogy ősszel az olvadás csökken, látni, ahogy a Rajna, az Inn tisztul, és amikor a tél tetőpontján vízben a legszegényebbek, a gleccserjég zöldje és kékje folyik bennük. Ez az évszakonkénti színváltozás azon szépségek egyike, ami az alpi folyókat a síkságiakhoz képest kitünteti.

Nem mondható meg minden esetben, hogy például a Garda-tó miért kék, a Genfi-tó miért kékeszöld, a Corner- és a Langen-tó miért zöld. Sok esetben a kékből a zöldbe a sárgásig menő átmenet oka magában a képben rejlik. Látjuk, amint a smaragdzöld tóba belefolynak az olvadt gleccser tejesen zavaros vízei, és rikító rozsdazöldet terjesztenek maguk körül. Így követhetők azok a zöld árnyalatok, amelyeket a Sacra idéz elő a Garda-tavon, a torkolat világoszöldjétől az áramlat végének kékeszöldjéig menően.

A másik oldalról esetleg egy olívzöld erdei patak bújik elő, és sárgás színárnyalatokat hoz. Az iszaptól homályló folyóvíz vöröses csíkjait látni világoszöld övezetben húzódni a spanyol partoknál Malaga közelében, a kék tengerben. A távolban aztán mégis mindig a kék jut érvényre, méghozzá a horizonton a mély indigókék a zöld tenger fölött. Ha vihar után a napfény első sugarai a tengerre vetülnek, a part közelében zavaros színt ölt, távolabb zölden világít, és a horizonton az áttetsző hullámtaréjok mélykék vonala élesen elválasztja a tengert az égtől. Ilyenek a Földközi-tenger különböző öblei is, ha egy partról szemléljük őket; a közelebbiek zöldek, a távolabbiak kékek. Rottmann és Preller találóan dolgozta fel a színperspektívának ezt a sajátos fajtáját. A vizek színei közt alighanem a legelterjedtebb a világoszöld, a tengerek „keleti-tengeri” kékje a hideg és mérsékelt övekben, ami hegyi tavaink többségének zöldje is, és ami a trópusi tengerekben is, a mélykék mellett mutatkozik. A mély smaragdzöld az északi tengerek színének csúcspontja. A Földközi-tenger már Homérosz megénekelte bíbor színe nem mutatkozik tavaknál, de a zöldeskék Garda-tó alsó részén láttam a szélbarázdálta síkon bíborbarna csillámlást, ami rendes körülmények között ezüstszürkén válik el a világoszöld víztükörtől. Nem igazi bíbor, hanem neutrális tinta, bíbor csillámlással; ahhoz a színhez hasonló, amit a Dolomitok szürke szikláin az alkony vörösében izzani látunk. Ez a színkülönbség a víz felszínének egyenetlen mozgására vezethető vissza. A bíbor árnyalat folt- és csíkszerűen lép föl a világló zöldek között. Nincs közvetlen köze a Naphoz; előfordul párás ég alatt is. Az enyhén áramló víztükör tompa ezüst árnyalata, az esőben nyugodt vagy hullámzó víz, az éjszakai csillagtalan égbolt alatt nyugvó vízfelület, s végül a felszín fölött lebegő köd magyarázza a népköltészet „tengerszürke” szavát. Ám az átlag és alap-árnylat a kék és a kéknek a zöld felé tartó csökkenése vagy homályosodása.

Amidőn a víz folyamatossága megszakad, és levegő kerül kicsiny részei közé, a kék színből fehérré változik. Így keletkezik a fehér tajték, a fehér hó, a fehér, légbuborékokkal telített jég. A fehér habzásban felkavaradott, viharos tenger, a fehér hullámtaréjok, a vízesés tejfehérje, és kivált a hullámtörések fehér vonala, melyek finom szegélyként jelzik föld és tenger határát – mutatják a víz színét. Vannak olyan felhők és napsütötte ködök, amelyek mellett a legtisztább magashegyi hó is elszürkül – ezek is a víz színét mutatják. Ha egy fehér, habzó folyású patakot, amely túl messze esik ahhoz, hogy hallhatóvá váljék zúgása, sötét fenyőkön keresztül, vagy ködfátylon át pillantunk meg, mely felnagyítja, hófoltnak vagy jégkaszkádnak véljük. Vajon nem a folyékony elem egyazon alapvető hasonlósága mutatkozik így, mint amikor egy szelíden hullámzó tavon tükröződő napfény távoli hófedte hegyek ezüstös csillámlását ismétli?

A víz nagy feladványainak egyike hangzásán alapul. Az egész szervetlen természetben csak a folyékony víz gazdag nyelvtehetségű. A vihar mindig ugyanazt a nótát zúgja, a homokról mondják, hogy olykor hangot hallat, a magashegységekben lavinák és gleccserek dübörgését és ropogását hallani. Ám a hullámok bömbölése és a források alig hallható bugyogása között roppant gazdag skála húzódik. Ezen többek közt megfér a Niagara robaja, a jégeső kopogása, a nyári lombra hulló eső neszezése. A ritmikusan hulló esőcseppek hangja legalább annyira zenei, mint az egészen szabályos időközökkel csobogó forrás, vagy a partra csapó hullámok hangja, melyek mintegy viharként zúdulnak, s mintegy a széllökések hangjaként hallható ki belőlük a legmagasabb hullámok szétporladása. Ám egy mészkőbarlang köveiről lehulló cseppekben, melyek szünetei végtelennek tűnnek, a földtörténet ezerannyi idejét mutató órájának tik-takolását véli az ember kihallani.

A tájakat ketté lehet osztani: az egyik fajtában a víz hallható, a másikban csendesen folyik. Aki a sík vidékről Harzburgba érkezik, érzékeli a robajló víz poézisét. Az alpesi patak önmagával folytatott beszélgetései, melyek vándorlásunkat kísérik, a csendes tó válasza a felkavaró szélre – ezek váltják ki az Alpok varázsának nagy hatású, jóllehet tudattalan részét. Ám a lenyűgöző benyomás mindenekelőtt abban rejlik, ahogy mennél magasabbra emelkedünk egy parti szirten, annál csendesebbé válik a tenger, annál tágasabb a látómező és annál nagyobb a magány. Olyan, mintha lépésről-lépésre egyik világból a másikba merülnénk, egy hangos világból egy csendesebbe, miközben lelkünk, melyet kihívtak, észrevétlenül saját csendességébe húzódik vissza. Színei és formái mindenfajta különbségei mellett is egynemű marad a víz. Innen ered a nagy tengerek otthonosságának érzése, amivel a tengeri népeknél találkozunk: aki ismert egy tenger-részt, az a világ háromnegyedében otthonos volt. Ezért is lett tárgyának egynemű volta miatt könnyebb a víz leírása. Miként a holland tengerkép-festők már a 17. században ismerik az olyan sík partvidékű tengerek színeződésének összes titkát, mint amilyen az Északi-tenger, és ezáltal urai a víz poézisének, úgy a tenger geográfiai értelmezésében a leírás messze maga mögött hagyta a kutatást. (…)

II.

A folyékony formák csúcsán a Földön – összességében, nagyságánál és elevensége nagyszerűségénél fogva – a tenger áll. A tenger folyam, tó és forrás, és még ezen túl sok minden más. A tenger érzékeinket a legközvetlenebb hatásokkal érinti. Töretlen síkként olyan tágas pillantást tesz lehetővé, amire egyébként a földön nincs mód. A körformájú horizont az égbolt fölébe ívelő harangjával tisztán és mindenütt csak a tengeren található meg. A tenger vizének zöldje és kékje, valamint világlása nap- és holdfényben egyszerű, kevéssé tört és kevéssé változó színekkel árasztja el szemünket. Aki a tenger hullámainak örök mozgását nézi, amint nagy ívekben áradnak vagy egymásra buknak, szétfolynak, és mindegyre újra előállnak; aki zúgásukra vagy a megtörő hullámok tompa morajára fülel, megtapasztalja e felemelő, ám végtére álmosító, nagy ritmusokban szakadatlanul ismétlődő hangokat, a mozgás nagyságát és egyformaságát. Miközben e nagy természeti talány mormolását halljuk, mintegy álomként ránk terül. E hangok révén feledés borul saját életünkre, és mintegy feloldódunk a természetben. Ebben rejlik a tenger ajándéka, amit sokak napi hajszában megfáradt lelkének ad.

Az öblökben gazdag partvidék alkotja a tenger és a szárazföld bensőséges kapcsolatát. Minden öblöt egy tájcsoport vesz körül, mintegy koszorúként övez. A tavakhoz hasonló zárt öblök csendje, melyek Rottmann földközi-tengeri képein jelennek meg, határozottan különbözik a nyílt tenger mozgalmasságától, melynek talán érzékeljük a messzeségben fehér hullámtaraját, vagy a vitorlák süllyedése és emelkedése adja hírül. A hullámverés egy öbölben, megtörésük a kavicsokon, az erősebb kinti mozgás elhalása csak erősebben érzékelhetővé teszi annak a biztonságnak az átérzését, ami körbevesz bennünket. A zártabb öblök mellett a tágra nyíltak bontakoznak ki: Nizza mellett Genova, melynek sajátsága éppen öblének, körvonalainak és a közeli hegyvonulat erősebb zártságában áll. Avagy Nápoly a testvéröbleivel, melyek mindegyike egy másik szigetet, egy másik kicsiny világot vesz körül. Ilyen partok mentén vándorolva a tengert hol messzire húzódva, hol mint csendes tó látszik egy öbölben; a sokszorosan tagolt partvidék képekben gazdag vidék, mert miként minden öblösödés a maga módján egy kis tengert képez partvidékkel és településekkel, úgy minden kiugró földnyelv egy különös felépítésű hegy vagy egy kis hegység, amely útját állja a hullámoknak.

Valahány közül a fjordos táj a leggazdagabban tagolt; öblök, félszigetek és szigetek követik sűrűn egymást, és tavak, széles folyamok, a háttérben nagyon gyakran gleccserek társulnak hozzájuk, nyilvánvalóan egyazon család sarjadékai.  Steffen Llanquihue tavát a legszebb vízi tájak egyikének tartja – mint Reloncavo közeli öblének magasabb talajszinten való ismétlődését. Skócia és Norvégia sokszor megénekelt tavainak ékességét az adja, hogy a szárazföld belsejében megismétlik a partvidéken hátrahagyott fjordok szépségét. Noha a fjordos tájak túláradóan gazdag sajátságokat mutatnak, felépítésük viszont alapjában egyszerű, s ezért hatásuk is ilyen. Az ezenközben érvényesülő elemek, a vízfelület, a sziklafalak és az ég nagysága erőteljes képeket kelt. Pár ház egy zöld partfolton olyan, mint a futó mosoly egy komoly arcon. A fölébe meredő gleccserek, vagy alázúduló vízesések mit sem vonnak le komolyságából. A völgyekhez képest sokkal erősebben hatnak a partfalak eltolódásai, melyek egy vízfelületet körbezárnak és magában álló kisebb vagy nagyobb tóvá változtatnak. Természetesen a hegyek övezte tengerszemekre sok minden érvényes abból, ami a fjordokról elmondható.

A tenger a szíve mindazon tájaknak, amelyek övezik, amitől életet és rezdülést kapnak. A tenger révén alkot egy egészet a tenger, lagúna, folyam, a tavak, lápok, és még a dűnék is, mint egyazon növény gyökerei, levelei és rügyei. A tenger megnemesíti a homokot. Egy lapos partvidék csekély hullámzásához képest egy dűnehegy már elég tetemes. E dombok laza anyaga nagyon meredek esést tesz lehetővé, melyek hirtelen ereszkednek le a sík, láphoz hasonló, gyeppel sűrűn borított alapra.

A folyóban a víz mozgalmassága jut érvényre. Míg a tó a megtestesült nyugalom, a folyam a vizet nyughatatlan munkájában mutatja. Ennyiben a folyam a víz igazabb reprezentánsa, mivel megmutatja a benne rejlő természeti erőt; hozzá képest a nyugalmas tó csak epizód. A mozgás lehet oly csekély, mint a karsztfolyók estében, amelyekről egyhelyütt Noë[2] megjegyzi: mintha a karsztfolyók szellemei nappal is aludnának, oly lomhán és mélyzölden vánszorognak. Másrészt képes a vizet elszakítani a földtől és egy vízesésben cseppek felhőjévé alakítani. E téren a legélesebb ellentétek mutatkoznak. A hegyen felfelé menve egy rohanó patakba ütközünk, alig találunk helyet az általa kivájt szurdokban. Majd hirtelen változik a kép: egy lapos völgy földjében, lassan folydogáló vizecskévé válik, amiről akár azt is vélhetjük, hogy az eredőjénél állunk.

Egy folyó partjának formái ennek az energikus tevékenységnek a hatását mutatják. A zúgó áramlás, a nekicsapódás és visszahúzódás, az örvények hajlatról hajlatra vándorlása, a hullámok érintésére megdőlő nádszálak – ezek átmeneti szimptómák. Alapjában erősebb a folyás kanyarulatainak, a hosszan elnyúló kavicspadoknak és a hegyes hordalékszigeteknek a nyelve. Ám a folyó ereje a leginkább félreérthetetlenül áradása során nyilvánul meg, amikor a szilárd alávetett, a folyékony pedig uralomra került, és a pusztító kiterjedés sekély tavából csak a dombok, a fák csúcsai, a magasan fekvő települések emelkednek ki egyedi szigetekként.

A forrás félig tó, félig folyó képét mutatja. Kilépése a föld belsejéből, földi munkát nem ismerő tisztasága, frissessége különleges bájt ad a forrásnak. A népi vélemény éppen a tisztasága és frissessége miatt tartja különösen egészségesnek a forrásvizet, méghozzá méltán. A hegységekben vannak olyan források, amelyek jégbarlangokban fakadnak vagy gleccserek táplálják őket, s ezért hőmérsékletük nem sokkal áll a fagypont fölött. Az ilyen 3 vagy 4 fokos, zöldesbarna mohakoszorúkból feltörő magashegyi forrásokat fából készült csatornákban kell vezetni, mire elérik a 7-10 fokot, ami már alkalmas az állatok itatására. Minél vadabb és szárazabb a hely, ahol egy forrás fakad, annál jótékonyabb a friss víz látványa.

A folyékony vízből keletkezik a vízgőz, ami felhőkké sűrűsödik. Gyakran oly gyorsan megy végbe a felhőképződés, hogy láthatjuk létrejövését és növekedését a tó vagy a gleccser fölött. A nagy vízfelületek és nedves földek, valamint hegyek fölötti levegő felhőben gazdag. A tengerrel a felhők szoros kapcsolata kerülnek. Mennél egyformább a tenger, annál inkább tartoznak hozzá a felhők, melyek belőle születnek, rajta úsznak, megvilágítják és beárnyékolják, vonulásuk kíséri hullámait. Ahogy a sarkutazó felismeri a felhős vagy párás horizonton a jégen túli nyílt tengert, úgy sejti meg az ember a tavat, ha ködpárát lát a megállapíthatatlan mélységben fekvő víztükör fölött reszketni.

Jóllehet a víz formáit többnyire nyugalomban csodáljuk, geográfusként nem feledhetjük azt a roppant munkát, amit a víz a földön végez. A víz és a lég nem pusztán külsőleg elevenítik meg a tájat azáltal, hogy mozgalmasságukat és változatosságukat viszik bele, de kezdettől fogva a legszorosabb kapcsolatban állnak a föld szilárdságával, melynek formái pecsétjüket viselik.

A szilárd látszólag megosztja a levegőt, amelybe fölmagasodik, és épp így feldarabolja a vizet forrásokra, patakokra, folyókra és tavakra és tengerekre. Ám levegő és víz szakadatlanul együtt törnek a szilárd korlatai ellen. Felülről és minden oldalról hatnak a szilárd földformákra a szelek és a vizek, utóbbiak a ködtől a gleccser jegéig minden állapotukban. Széthasítás, fölbomlás, lehordás, leülepedés a következmény, és ezekből alakul a formák áttekintehetlen sokfélesége, melyeknél nem gondolunk már eredendő összefüggésükre a vízzel, amikor a táj körvonalaiban és domborulataiban látjuk viszont őket. Mégis méltán nevezhetők vízformáknak, mivel a víz az, ami egyik helyen elvesz és egy másik helyen leülepíti, s esztétikai értelemben is kiegyenlítően hat. Ahol elvesz, rést nyit a kőzetben, felbont, feldarabol, és az ilyen tevékenység eredményei a megtört vonalak. Ahol hordalékát leülepíti, lágy formák, átmenetek, közvetítések alakulnak ki. Ezért mennek át a magashegységek ormai és kiszögellései lefelé a törmelékormok- és hullámok hosszú vonalakba: ott lehordás, itt leülepítés. Ezért oly nagy, s általánosabb az ellentét a vad hegyek, meredek emelkedők, a bontás helyei, és a szelíd völgyhajlatok, a lerakódás helyei között. A víz munkájának irányulása mégis valamennyi formáján keresztül a kiegyenlítés, az egyengetés; ami a szilárdból különféleképpen kiemelkedik, azt a folyékony egyenletes szintjére törekszik leszállítani. Ebből ered a régi, leginkább lehordott és feltöltött földformák hosszú hullámainak és síkjainak hasonlósága a vízfelületekhez, ebből ered ezek legélesebb ellentéte a fiatalabb földformákkal.

Fordította: Tillmann J. A.

---

[1] Ernst Zimmermann: Die Landschaft in der venetianischen Malerei bis zum Tode Tizians. Leipziger Dissertation, 1892.

[2] Heinrich Noë (1835–1896) német utazó, író és könyvtáros.

______________________________________________________________________________________________________________

Eredeti megjelenés helye: Friedrich Ratzel: Das Wasser in der Landschaft, Globus. Illustrierte Zeitschrift für Länder- und Völkerkunde, 1902.; F. Ratzel: Kleine Schriften. Ausgewählt und herausgegeben von Hans Helmolt. Erster Band, R. Oldenbourg Verlag, München und Berlin, 1906. 257-276.

MEGJELENT: HELIKON 2010/1-2

---

Birthe Mühlhoff: Az előadás. A padsorok perspektívájából

•••

Edouard Levé, a 2007-ben fiatalon elhunyt művész Autoportrait című könyvében írja: nem azért megyek sétálni, hogy gondolataim támadjanak, hanem azért, hogy legyenek, ha újra leülök. Így vagyok ezzel én is, amikor előadásokat hallgatok. Mennél egyhangúbb az előadás, annál jobbak a gondolatok, gyakran már közben is, legkésőbb azonban akkor, ha már újra felállt. Amikor már a dühe alábhagyott.

Az előadáspokolban

Az, hogy az unalom kreativitásra késztet, nem nagy felismerés. Az, hogy előadások gyorsan unalmassá válnak, nem nagy titok. Unalom plusz (legalább látszólagos) koncentráció – ez helytől függetlenül ideális táptalaja az elgondolkodásnak. Ritkán oly felkavaró egy előadás, hogy közben hallgatójaként az ember szellemileg és fizikailag megfeledkezik magáról és egészen feloldódik az előadó gondolatmenetében. Hiszen ott kell ülni, nem lehet beszélni, nem lehet mozogni. A jelenlévők legfeljebb annyit tehetnek, hogy úgy követik a fejtegetéseket, mint ahogy egy turistacsoport követ egy magasra tartott esernyőt. Még abban az esetben is, amikor elfogadható az előadás, túlontúl hosszasan kell hallgatni azt, amit magában sokkal gyorsabban olvasna el az ember (ha később meg is tenné). Az írott, legalábbis a feladat alapján, azaz amennyiben elég jól megírt, mindig az elgondoltak sűrítménye.

A konferenciák ezért egy hallgatólagos megállapodáson alapulnak: én adok neked valamennyit az idődből, és te adsz valamennyit a te idődből. Mennél ismertebb, sikeresebb vagy egyszerűen csak idősebb a szónok, annál inkább megbocsátják neki, ha nem jelenik meg más résztvevők előadásain. Mintha a büntetés mértéke az egisztenciális elévülésen alapulna.

Az utóbbi években kereszteslovagok vonultak ki, hogy leküzdjék a fáradt előadásokat. Ennek során olyasmik jöttek létre, mint a TED-Talks (Technology, Entertainment, Design), amelyek aztán más hitvalló harcosokat hívtak a porondra, akik a lassúságért törtek lándzsát, vagy az unalom elleni küzdelmet szélmalomharcnak nyilvánították. 2013-ban Benjamin Bratton amerikai szociológus egy TED-Talk során előszámlálta, mi minden téves a TED-Talk sorozatban. Kritizálta a komplexitás leegyszerűsítését, a felfújt relevanciát, az innováció érdekében történő innováció fétisét – az alapköveit annak, amit Bratton technoradikális placebónak nevez („Have you ever wondered why so little of the future promised in TED talks actually happens?“).

A nézők bármely területre történő érzelmes utazásra küldésének és maximális inspirálásának tendenciáját a megatemplomok prédikációival hasonlítja össze. Egy TED-Talk előadótól elvárják, hogy ismereteit egyfajta megtéréstörténetként, személyes felismerésként és kinyilatkoztatásként tálalja.

Amikor tudományos előadások infotainmentté válnak, talán kevésbé unalmasak (és rövidebbek), de gyakran csak más módon válnak elviselhetetlenné. Ha egy szónok sietősen leblattolja a szövegét, talán észre sem vesszük, hogy hallgatóként egy saját gondolatunk sem támad. Rá sem jövünk, hogy semmi értelme számunkra. Mindenesetre egy olyan dolog, ami egy unalmas rendezvény során nem történhet meg.

Amikor egy száraz előadás alatt valamilyen okból akadályozva vagyunk abban, hogy saját gondolatokat fejlesszünk, megeshet, hogy ezek helyett haragossá válunk. Mi az hogy harag! Szélsőségesen veszélyes, romboló düh. Nálam gyakran a felhasítás körüli fantáziák fomájában jelentkezik, talán mert az előadás helyzete nélkülözi azokat a dolgokat, amiket spontán fel lehetne hasítani. Az álatlános értelmetlenségre tekintettel fel sem merül, hogy semmi értelme bármit is felhasítani. Gyorsan valami más felé kell fordulni, különben szilárdan befészkeli magát a gondolat a fejbe.

Természetesen fel lehet állni és el lehet menni. Többnyire azonban mégsem tesszük meg ezt, udvariasságból, kötelező jelenlét folytán (amennyiben van ilyen), vagy mert idősebb uraságok közé ékelődve nem kockáztathatjuk, hogy szívinfarktust kapjanak, vagy mert egyszerűen elmulasztottuk a lelépést. Ezen a ponton kezdünk azzal a gondolattal eljátszani, hogy kinyitjuk kompjuterünket vagy előveszünk egy könyvet, hogy dolgozzunk egy kicsit, noha az így viselkedő embereket magunk nem szeretjük. A másik megoldás, ami adott körülmények között közösségi szolgálatként heroizálható, abban áll, hogy fontolóra veszünk egy kérdést, amit majd a végén feltehetnénk – mondhatni érdeklődésből, ha nem a téma iránt, akkor a saját kedélyállapotunkból eredően. Ám ez csak ebben a köztes mezőben, ebben a szürke zónában, ebben az előpokolban működik, amennyiben az előadás elég rossz ahhoz, hogy produktív dühöt váltson ki, de megintcsak nem annyira silány, hogy az előadót ne akarja egy kérdéssel pőrére vetkőztetni. Ha ezenkívül még eléggé fel van dühödve ahhoz, hogy egy kérdés megfogalmazásával fárassza magát, de még sem annyira, hogy a blamázs veszélyének tegye ki magát.

A felindulását az ember akár megoszthatná az interneten a barátaival vagy követőeivel, mint egy nagyvonalú ajándékot. „Miért oly humortalanok gyakran a nők előadásai?” – írtam 2017 júliusában, amikor még diák voltam, a Facebookra. Kint kánikula volt, és tényleg rettenetes. „Mindenütt, ahol egy vicc lehetne, vízszintesen kivitelezett gondolatmenetek húzódnak, tisztán és érthetően és olyannyira plauzibilissé téve, hogy ellentétes intuícióból fakadó felismerések már merőben technikai okokból is ki vannak zárva. Minden ki van jelölve. Felfoghatatlanul sok felsorolás. Német egyetemi mondatépítkezés. Semmi esszéisztika. Közbeszúrások, megjegyzések, orális lábjegyzetek. Tényleg torokszorongató. Ennyire okos nők és ez a kényszeresség. Dühből vagy szomorúságból? Magam sem tudom. Páciensként rendelkezni akarok. Ha így végzem, maradéktalanul bocsássanak el.” (A „nők” bármely tetszőleges általánosítással helyettesíthető, a düh nem megy e nélkül.)

A gondolatok kellemes szétszóródása a hallgatás során

A dolog egyik oldala csak, hogy egy előadás alatt az ember nem tud annál értelmesebbet csinálni, mint csendben hallgatni és saját gondolatai folyását követni. A másik oldal, ugyanaz zöldben: nem is kell mást tennie. Ennek az értelem nélküli időnek nem kell külön célja legyen. Minden kísérlet arra, hogy mellette valamit elintézzünk, azt a benyomást erősíti, hogy nincs értelme. Mivel a többi hallgatóval többnyire ugyanez történik, noha olykor nem adják jelét, egészen sajátos kollektív dinamikák képződnek. A humor iránti érzék igényt támaszt. A jelenlévők partra vetett halakként áhitoznak a legcsekélyebb viccre. 2019 nyarán Tokióban részt vettem egy többnapos konferencián, ahol a világ minden részéből filozófusok és filmtudósok jöttek össze. Gregory Flaxman, a North Carolina Egyetem professzora előadásában (ami egyébként nagyon érdekes volt) Stanley Kubrick Ürodüsszeiájából kívánt egy részletet mutatni. Egy diák szolgálatkészen felugrott és leoltja a lámpákat. Flaxman köszönetet mond neki, de jelzi, hogy így nem tudja olvasni a kéziratát – mire az egész terem nevetésben tör ki.

Talán az előadásokban a közös koncentráció váltja ki igazán az érdeklődést. Vagy csak a kollektív jelenlét: a tény, hogy az agyak láthatólag tudomást vesznek egymásról, amennyiben egyazon dolog miatt vannak egy teremben. Ülnek az ablaktalan előadótermek tócsáiban, mint alkonyi félhomályban a békák, akik kölcsönösen egymás egészségére isznak. Egy ilyen helyzetben a fejben felső gondolat kibontakozó formáját ezért nem is szabad a védett anyatest magányos embriójaként elképzelni, sokkal inkább olyan mint a békapete. Mint az auditóriumban a fejek fölött, valamivel a neoncsövek alatt lebegő, tejszerű-fehér buborékocskákból álló, gomolygó tömeg, amely megtermékenyítésre vár.

A legjobb gondolataim akkor támadnak, ha egyhangú előadásokon ülök. Papír is toll úgyis rendelkezésre áll a lejegyzésre érdemes jegyzetelésére, amire úgy vár az ember, mint a mozdonyokban érdekelt hbbyfényképész a vasúti átjáróknál. Némelyek, azt vettem észre, visszatérő természetűek. Mindig akkor jutnak újra eszembe, amikor megint foglya vagyok egy előadáshelyzetnek. Úgy kandikálnak ki az elmélyültség mélyeiből, mint az erdei manók, amikor úgy vélik, hogy tiszta a levegő. Különösen részletgazdag ideák támadnak mintegy kísérleti rövidfilmekkén. Például amikor közelképben jelenik meg a filmen az előadó, miközben bemutatják a közönségnek.Van aki lehetőleg mozdulatlanul néz, van aki majdhogynem szkeptikusan és aztán biccent, mintegy jóváhagyás gyanánt. 1964-ben született, valóban, és 1999-óta ezen az egyetemen, ezt és azt ad elő, pontosan. Egyeseknek tetszik ez, noha megpróbálják leplezni; másoknak egészen nyilvánvalóan nem, noha ők is leplezni próbálják. Hasonló megfigyeléseket lehet tenni a tévék kerekasztalbeszélgetéseinek vendégei esetében. Különösen értékesek lennének az olyan ritkán meghívott szakértőkről készített felvételek, mint erdőgazdaság-tudósok és barlangkutatók esetében. Első ízben lennének egy nagyobb közönségnek bemutatva és ehhez még nincsenek hozzászokva. A filmanyagnak bizonyos szűziessége lenne.

Az ötlet folytatása más alkalommal: az egyes klipekhez aztán a berlin-tegeli vagy bármely más repülőtéren készült felvételeket vágnám mellé. Egyszer kimentem Tegelbe, hogy valakit elhozzak, és a szikár, rámpaszerű folyósok egyikén a falnak támaszkodva várakoztam. Az egész reptérnek van némi filmszerű jellege a berlini provincialitás és ama tény folytán, hogy évek óta be akarják zárni és ezért nem is költenek rá; alig akadnak hirdetések és boltok, és különben is minden olyan kicsiny és áttekinthető. Itt bandukoltak aztán szemben velem egy éppen leszállt géppel érkezett nyaralók. Boldogan oldott arcú áradat. Valamennyien szembenéztek velem, egészen nyíltan és megkönnyebülten, kiváncsian, valahogy aktívan lélegezve… Szöges ellentétben a kerekasztalbeszélgetések és előadók arcaival, akik saját előadásaikon vesznek részt, a saját életüket lerövidítve arra a kevésre, amit fontosnak tartanak és aminek a nyaraláshoz köze sincs. 

Vagy fontolóra veszek alternatív gyűlésformákat. Konferenciákat, amelyeken ez egyszer nem a referensek beszélik el egymás után, hogy milyen dolgokról publikáltak valamit az utóbbi időben (olykor évtizedekben) – hosszas recap, egyetlen „mindaz, ami eddig történt”. A kísérleti sorrend, ami szemem előtt lebeg: mindnyájukat együtt be lehetne zárni, számukra az ajtó alatt egy kérdést becsúsztatni és csak azt követően kiengedni, hogy a) megegyeztek az alapvető kutatásokról b) mindenki egy saját tézist fogalmazott meg, amelyet vagy maga képvisel, vagy mint advocatus diaboli kipróbál, mintegy túlméretes boxkesztyű gyanánt c) a résztvevők egy maguk által kidolgozott vitakérdés mentén két tábort képeznek, továbbá d) legalább egyvalaki könnyekre fakadt. Így valóban beszélgetés alakulhatna ki. ekkor tényleg mozgásba jöhetne valami.

A prédikációspugatóriumban

Az előadáshoz képest az istentisztelet során egyáltalán nincs menekülési lehetőség. Fel lehetne állni és el lehetne menni, természetesen lehetőség van erre. Ám mivel tudja az ember, hogy ez nem megoldás, merő tapasztalati érték, megpróbálni sem érdemes. Kivált hogy a szentség visszautasítása szigorúan véve nagyon erősen számít.

Mégis vannak párhuzamok. Egy húsz perctől három óráig (húsvéti liturgia Olaszországban, nagyon ajánlott) terjedő időtartam alatt az ember ismeretlenekkel együtt ül a padsorokban, mialatt elől valami történik. Az istentiszteletnek elvileg annyi előnye van, hogy a részvevők nincsenek teljes passzivitásra és mozdulatlanságra kárhoztatva: az embernek szabad, ha a Klubhoz tartozik, áldozáshoz az oltárhoz mennie, felállnia, majd újra leülnie, és a megfelelő pillanatban megint felállnia, és letérdelnie (hisz mikor van erre a hétköznapokban alkalma?). Meghívott az éneklésre, még akkor is, ha a hangja némi kívánnivalót hagy. Elvi hátránya, hogy minden istentisztelet pontosan ugyanolyan minta szerint zajlik – eltekintve ez egyszer a Szentírásból felolvasott szövegektől, bár ezek is ismétlődnek háromévente. Ezért némileg tragikomikus, hogy kifejezetten a liturgiának az a része, ami a legváltozatosabb, minden alkalommal új, olykor helyben improvizált – a prédikáció – hordozza a legnagyobb lehetőséget arra, hogy mérhetetlenül unalmassá váljék.

A prédikációban a pap az evangéliumi olvasmányról beszél, a legjobb esetben értelmezi a nem világos dolgokat. Hidat képez a jelenbe, vagy más olvasmányokhoz az Ótestamentumból és a Levelekből. A legrosszabb esetben nem híd a jelenbe, hanem valamiféle kötélugrás a feneketlenségbe: Ti vagytok a Föld sója, mondja Jézus a Máté evangéliumban; ezt ma úgy lehet elképzelni, hogy az emberek a pizza és mi keresztények vagyunk a szósz. (A példa tényleg egy prédikációból való, méghozzá egy nagyon jóból: a new yorki Corpus Christi papja, Dan atya szerint ez a legnagyobb zagyvaság, amit valaha teológustól hallott. Teljesen elvéti a szöveghely értelmét.)

Senkit sem irigyelek, akinek hivatalból kell a vallásról beszélnie. Ez már ott kezdődik, hogy olyan szavak, mint bűn és kegyelem, úgy hangzanak, mintha nem is ebből az évszázadból (nem is az előzőből, hanem utolsó előttiből) származnának. Az ördög fogalmából alig maradt több, mint egy rajzfilmfura, ami meghökkentő módon csaknem vidámabb, mint a Mikulás. Erről a szótárról ezért aztán egyre gyakrabban lemondanak. Ami aztán arra vezet, hogy némely prédikáció úgy hat, mintha egy pohár langyos tejjel kínáltak volna meg – nem vagyok a tej ellen, de megértem, hogy zavar valakit, ha kéretlenül egy pohár langyos tejjel kínálják meg. Esetleg még egy „kis mustármagnyi reménnyel” a tetején.

 Különösen Németországban támad gyakran az a benyomásom, hogy a szépség nehéz helyzetben van. Természetesen nem szabad az esztétikait a szakrálissal összetéveszteni, és természetesen fennáll a múzealizálás veszélye, különösen olyan korszakban, amikor a legtöbb ember már csak művészettörténeti érdeklődéssel viseltetik templomépületek iránt. Ez azonban nem ok arra, hogy a szakrálistól megvonjunk minden olyan materiális kifejezéformát, amelyet szépnek nevezhetnénk.

Egynémely templomi énekről homályos emlékünk támad, hogy kedveltük gyerekként, mielőtt még az ateizmusba távoztunk és felnőtté váltunk volna. Vagy arról, micsoda erőfeszítéssel sikerült csak a nevetést elkerülni. Időnként vigyáznom kell, hogy ne kapjon erőre bennem a vihogó gyermek, amikor például az oltár hátterében egy stilizált, modern freskót látok, amely három angyalt ábrázol pálmalevéllel, és tényleg úgy néz ki, mint a szent felmosóbetét imádása.

Mint említettem, lelépni nem lehet. Nincs mit olvasni, nincs mit jegyzetelni. A lehetőség, hogy a prédikáció alatt vagy után kérdést tegyünk fel, természetesen kizárt. Ugyanilyen kevéssé merül föl a lehetőség, hogy a mise jobb megformálásáról fantáziáljunk (mindenkit addig bezárni, amíg valaki zokogni nem kezd?). Mindegyre azt gondolom: úgy jó, ahogy van. A lefolyása értelemteli, alapjában két évezred óta. Ezért senkit sem lephet meg, hogy az egyház e tekintetben konzervatív feladatot tölt be.

Kicsit olyan mint a borospolc a szupermarketben: az első években mindig tanácstalanul állunk előtte, ám mennél gyakrabban tesszük ez tanácstalanul, annál jobb lesz a megérzésünk a választék iránt. A kolostorok sosem okoznak csalódást, a jezsuitáknak jó prédikációik vannak. Egy idő után elég ránézni az etikettre, és egy templom neve már némileg eligazít. Persze ezzel a sznob válogatósdival túlzásba is lehet vinni. Akinek nem elég elmés a prédikáció, lehet hogy egy TED-Talkot várt, ha nem elég intellektuális, lehet hogy egy előadásra számított. Anélkül, hogy túl akarnám feszíteni a bor képét: ha egyszer tiszta bor helyett langyos vizet kap az ember, akkor legalábbis a feladat világos: a vizet borrá változtatni! Saját maga és mások számára.

Néha azt gondolom, hogy templomba járni olyan, mint egy heti adag tökéletesen céltalan idő, ami a hétköznapjaimban ritkává vált, mióta magam mögött hagytam az egyetemet. Egyenesen hálás lehet az ember azért, hogy alkalom kínálkozik másokat az elégtelenségükben látni, vagy hosszú lélegzetű prédikációt követni, olykor kifejezetten tolakodón. Hiszen semmi egyebet nem kell tenni, mint megragadni őket. Az istentisztelet kvázi olyan mint egy szárazon végzett gyakorlat, türelempróba a legkedvezőbb feltételek között, úszástanulás kezdőknek. És mert az Úr tényleg kegyes, nemcsak előadások, hanem misék alatt is nézem a teret szituációs komikum után kutatva, észreveszem, hogy egy jó prédikáció során a közösség készségesen felnevet.

A világra fülelni

„Ti lentről származtok, én pedig fentről származom; ti e világból származtok, én nem e világból származom.” Így kezdődik a számomra legkedvesebb szöveghely a János evangéliumban. Egyike a kevéssé olvasott szövegrészeknek. És Jézus így válaszol: „Miért is beszélek még veletek?” (Jn 8, 25)* Micsoda mondat! Az ökumenikus fordításban az a lakonikus megjegyzés áll, hogy a görög szöveg értelme nem állapítható meg egyértelműen. A kézbe temetett arc nem kifejezetten az a gesztus, amit az ember az Üdvözítőtől vár. Bármit jelentsen is pontosan ez a talányos mondat, számomra egy némileg nyersen közvetített változata annak az egyszerű ténynek, hogy itt az odafigyelésre van szó. Visus, tactus, gustus in te fallitur / sed audito solo tuto creditur – Szemmel, szájjal és kézzel itt tényleg nem lehet mit kezdeni, csak a hallással. Így szól az Adoro Te Devote, Aquinoi Tamás imájának egyik sora. A fül pontosan ebben az átvitt, de egyidejűleg egészen konkrét értelemben áll, ahogy Isten szava mindenek kezdetén, és „érettünk testet öltött”.

Ezért is szerepel egy ilyen találó szépség a sokat idézett, Jürgen Habermas által is felkapott Max Weber-önjellemzésben, mi szerint ő „vallásilag botfülű”. Aki botfülű – magamról beszélek –, az ugyan képes a zenét élvezni, és ez elég ahhoz is, hogy vendégként koncerten és táncmulatságon részt vegyen, de a zene nem vezet arra a tévútra, hogy magam is zenét akarjak csinálni. Talán valaki, aki vallásilag botfülű, még azt is valószínűnek vagy bizonyosnak tarthatja, hogy van Isten, de nem tudja, mihez kezdjen ezzel a tudással: imádkozni, hálásnak lenni, remélni vagy, bizony, félni. Amióta már nem vagyok ateista, szinte valamiképpen dallamosan hat (de a félreértések elkerülése végett, semmi mechanikus), ahogy egyik a másikból adódik. Olyan érzések, mint az öröm, mintegy tükörfalon duplázódnak meg: jó hangulatomban hálát érzek, és a hálaérzet felerősíti az örömöt. A vígasztalhatatlanságból és hibákból bűntudat következik, és a bűn a megvallásával megbocsátássá válhat. A megbocsátásra hála, a hálaérzetre öröm következik. A zsanér az imádság. Gertrude Stein, módosítva: egy rózsafűzér egy rózsafűzér egy rózsafűzér.

Az, hogy egyik a másikból következik, azt jelenti, hogy egy hosszú lélegzetű prédikációból is adódhat valami. Még egy olyan prédikációból is, amely keresztény értékekkel úgy dobálózik, mint színes labdákkal; nekem van címezve, és én vagyok az, aki valamit felfoghat belőle: annak lehetősége, hogy az elmondottak egyáltalán nem tartoznak rám, tulajdonképpen kizárt. Unalom esetén nincs semmi, ami elűzhetné, így aztán vándorolnak a gondolataim, és többnyire maguktól olyan meredek elgondolásokra jutnak, mint például arra a laposságra, hogy egyszer mindnyájan meghalunk. És talán ez az a pillanat, amikor a színes labdák fejbetalálnak, valamilyen keresztény érték, valami, ami a „családdal” kapcsolatos, és a laposság fuzionál a labdával egy röviden nagy erővel megvilágító felismeréssé, hogy Isten előtt mind nagyon kicsik és mind egyenlők vagyunk. Azt gondolom, hogy minden ember képes arra, hogy fülét a világra fordítsa és meghalljon valamit felőle – egészen csendben és mozdulatlanul várakozzon arra, hogy saját énje és a világ között egy felvillanás jöjjön létre. Senkinek sincs olyan éjszakai álma, amin némileg ne csodálkoznék.

Emberek jutnak eszembe, akikre rég nem gondoltam, vagy olyan dolgok, amelyek elől egyébként kitérek.

Mivel itt az odahallgatás egyik formájáról van szó, azt is érthetővé teszi, miért lehet a hallgatás annyira szép. A csendből rendkívül sok minden következik. A kontempláció ezért is valamiféle királyi diszciplína: az unalmat bármely helyzetben benső csenddé változtatni; egy beszélgetés során – jóllehet nem szeretem ezt a kifejezést – egészen hallóvá, füllé válni. Tehát nem eltűntetni magát, nem kikapcsolni és nem mással foglalkozni. És nem is képet alkotni arról, hogyan lesz hallóvá, „füllé” az ember. Ehhez nem kell egyedül lenni, sőt ehhez olykor más emberekre van szükség. Legalábbis a puszta jelenlétükre: támasztékot adnak, amih az Isten előtti egyedülléthez feltétlen szükséges. Némileg hasonlóan képzelem el az Anonim Alkoholisták találkozását. Ki-ki egyedül van a saját problémájával, de a többiek nélkül egyáltalán nem lenne semmire sem képes. Ez a leggyakoribb reakció arra, amikor egy beszélgetés során kiderül, hogy katolikus vagyok: a csodálkozás és az abúzusokra kérdezés után gyakran azt mondják, hogy bizonyára nem lehet rossza egy community részének lenni. Ám engem mindazokkal, akik velem egy időben mennek templomba, rendszerint éppoly kevés köt össze, mint azokkal, akik egy előadás alatt mellettem ülnek.

Nem állítanám, hogy azért megyek templomba, hogy elgondolkodjam, de valahányszor templomba megyek, mindig elgondolkodom. Hasonló ez a sétáláshoz; nem ezért jár egyet az ember a háztömb körül, hogy egy park padján megtalálja azt, amit keres, hanem mert megtalálta, mihelyt újra hazatér. Templomba menni ezért jelent valami mást, mint egy adott helyet újra felkeresni. Inkább egyfajta szállítási eszköz, templomhajó persze, ami gerincével felfelé fordulva és a kereszttel mint horgonnyal úszik az égen, igazi űrhajó.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2023/IV.

---

* A német ökumenikus fordítás szerint. A magyar fordításokban nem így szerepel.

Paul Klee: Napló

•

Paul Klee: Fischmagie

– Részletek–

Bach-szólószonátákat játszom, mi ehhez képest Böcklin? Kacagnom kell. (52)

Még énekeltem is, és olyan hangot kívántam magamnak, ami híd a zenéhez. Hegedűs soha nem akartam lenni, ehhez túl kevéssé éreztem magam virtuóznak. (57)

Gondolatok a portréművészetről. Némelyek nem fogják felismerni tükröm igazát. Meg kellene gondolniuk, hogy nem a felszín tükrözése végett vagyok (erre képes a fényképlemez), hanem a bensőbe kell hatolnom. Én a szívig menően tükrözök. Szavakat írok a homlokra és a szájszeglet köré. Emberarcaim igazabbak, mint a valódiak. (136)

Visszatekintés e három év művészi kezdeményeire. Ami ezekben a naplójegyzetekben homályos, zavaros és kidolgozatlan, messze nem olyan taszító, sőt nevetséges, mint azok a kezdeti kísérletek, amelyek ezeket az állapotokat művészetté akarták alakítani. Egy napló éppenséggel nem művészi, hanem korproduktum. (170)

Az érzékiség a hús hajlékonysága magasabb kényszer hatására. Szemek a színek káprázatában. Fülek a hangzásban fürdőzve. Orrok az illatokban. Ugyanígy a szerelem szervei. (364)

Nápoly (1902 Húsvét)

A tenger fenségesen kék és nyugodt. A város fényes és sötét háztömbsíkok, fehér utak és méregzöld parkrészletek mozgalmas tömege. Krisztus megkísértésére gondol az ember egy ilyen látványnál. Túláradóan boldog, a szférikus pompa közepén, a világ köldökén lebeg.

De dolgozik is, nem minden ilyen, mint ez az ünnepi óra. Lent a kikötőben egy szörnyű világon próbál az ember átjutni, s ez egészen másként hangzik, mint a Santa-Lucia-dalban. Emberek azok ott lent? Visszataszítóan nyomorúságosan, betegen hevernek a napon, tetvesen, rongyosan, félmeztelen. Semlegesen sodródom hozzájuk, irgalmasság nélkül, tudásvágyó lenézéssel. A művészember gyönyöre, hogy ekként fertőződjön meg. Mosolygok a botránkozás közepette, művészetemhez ez alapként kell. Virágai a nagy megerősödésig könnyen fognak hervadásnak indulni. Jöjjön a bizonyítás napja. Megbékíteni az ellentéteket! A sokoldalúságot egyetlen szóban kimondani!! (389)

Nem fogok elsajátítani egy olyan szerepet, mint D.-é. De ezt nem megvetőleg értem. Hallernél is láttam már ilyen nagy szenvedélyeket. Ellentétben vele, magamban agyafúrtan gazdaságos taktikát dolgoztam ki. Pontosan érzékelem annak veszélyét, hogy mindenkit megismerjek; még fél-gyermeki éveim idején pillanatképekben néhány mozzanat megmutatkozott ezekből a poklokból, és ez elég volt.

Azóta a legbensőbb a szentek szentjeként zárt. Ezen nem pusztán a szeretetet értem, hiszen e téren szólnak érvek mellettem, hanem körös-körül a front minden részét, a sors támadásaival szemben valamilyen formában, kilátással az eredményességre.

Majd kiderül, hogy ez a taktika valamiféle elszegényedésre vezet-e. Nem volt szabad választásom, ez már idejekorán így alakult bennem.

Lehet, hogy nálam a produktív művész ösztöne a legfőbb imperatívusz. De talán az egészet nem kell ilyen racionálisan felfogni, csak egy ősrégi filozófiai szellem hat, ami erőt vesz a világon, jelentse bár a sivatagba vivő utat.

Termékeny pillanatokban egészen biztosan megvan az a kedvező tulajdonságom, hogy teljesen nyugodt vagyok, a magam számára teljesen csupasz, nem a nap énje, teljesen én-összesség, teljesen szerszám. Egy én, aki rángásoknak van alávetve, az leértékeli a stílust, és keménykalaposan lép ki a keretek közül.

“Jó napot, Monsieur Én! Micsoda nyakkendőt vett fel ma?” – kiáltaná oda néha az ember egy “mű” láttán. (605)

A Komikusról még az mondható el, hogy a maszk jelenti a művészetet, és mögötte rejtőzik az ember. A maszk vonalai a műtárgy elemzésének útjai. A művészet és az ember világának kétszólamú volta organikus, miként Johann Sebastian invencióiban. (618)

Beethovennél, különösen a kései korszakában, vannak témák, amelyek nem engednek tranzitív áramlást a bensőnek, hanem magában nyugvó dallá alakítják. A reprodukciónál arra kell ügyelni, hogy a kifejezetten pszichikus tartozik-e valakire vagy csak magára. Ami engem illett, a monologikus rendkívüli módon kezd érdekelni.

Hiszen evilágon az ember végsősoron mégiscsak egyedül van, még a szerelemben is. (635)

Az individualitás nem valami elemi, hanem egy organizmus. Különféle elemi dolgok közvetlenül együtt lakoznak benne. Ha meg akarnák osztani, a részek elhalnának. Az én énem például egy egész drámai együttes. Fellép itt egy profetikus ősapa. Egy brutális hős üvöltözik. Egy alkoholista bonviván egy tudós professzorral vitázik. Egy krónikusan szerelmes lírai lény ábrándozik. A papa vaskalaposan lép fel. Egy körültekintő nagybácsi közvetít. Itt locsog Fecsegő nagynéni. A szobalány kétértelműen nevetgél. És én ámuló szemmel, bal kezemben hegyezett tollal nézem. Egy viselős anya szeretne fellépni. “Csitt!” szólok neki, “te nem ide tartozol. Te osztható vagy.” És elhalványul. (638)

Egyre több zene és képzőművészet közti párhuzam tűnik föl. De az analízis egyáltalán nem sikerül. Bizonyosan mindkét művészet időbeli, ez könnyen igazolható. Knirrnél helyesen esett szó egy kép előadásáról, s ez valami teljesen időbelire vonatkozott: az ecset kifejező mozgására, a hatás genezisére. (640)

A “tiszta” képzőművészettel mégsem olyan egyszerűen áll a helyzet, mint a dogma állítja. Egy rajz végtére nem rajz már, bármennyire önállóan kelljen is kialakítani. A rajz szimbólum, és mennél mélyebben érintik az imaginárius projekciós vonalak a magasabb dimenziókat, annál inkább. Ebben az értelemben soha nem leszek az a tiszta képzőművész, amilyet a dogma állít. Mi, magasabb rendű teremtmények is Isten mechanikusan tökéletesedett gyermekei vagyunk, ennek ellenére bennünk lélek és szellem egész más dimenziókban játszik. (660)

Rajtam senkinek sem kell ironizálnia, erről magam gondoskodom. (744)

Svájc országában a népnek őszintévé kellene válnia, és a művészetet törvényileg be kéne tiltania. Hiszen a legmagasabb méltóságok viselői sosem értek fel hozzá. Itt vannak az igazi félbarbárok. És a tömeg hisz az országatyáknak, mert nincsen olyan művésztársadalom, amely nyilvánosan hathatóssá tudna válni. A 999 giccsőr nagyon is szívesen eszi megrendelői kenyerét.

       A tudomány jobb helyzetben van. De a legsúlyosabb az, ha a tudomány még a művészettel is törődik. Itt az ideje Svájc országából rögvest és végérvényesen elmenni. (747)

Redukció! Az ember többet akarna mondani a természetnél, és elköveti azt a képtelen hibát, hogy nálánál több eszközzel akarja mondani, ahelyett, hogy kevesebbel tenné. (834)

Könyvek vagy szódíszletkötegek, vagyis kötetek helyett egy ébresztő életszót dicsérek. Természetesen meghalló is tartozik hozzá. A köztes terek sokaságának legalább szunnyadozva jelen kell lenniük benne. A könyvek széthasított szavakból és betűkből készültek; addig hasogatták, amíg elég nem lett belőlük. Erre csak egy hivatásos újságírónak lehet elég ideje. Egy nemesebb lény inkább a szavak rövidre fogásán dolgozik, semmint a sokasításán. (840)

A természet mindenben megengedheti magának a tékozlást, a művésznek a végsőkig takarékosnak kell lennie.

       Akarat és fegyelem minden. Fegyelem tekintettel az egész műre, akarat a részeire tekintettel. Akarat és képesség itt nagyon egyek, aki nem képes, nem is tud itt akarni. A mű aztán ezekből a részekből teljesedik ki az egészre irányuló fegyelem révén.

       Ha a dolgaim esetében néha az a benyomás támad, hogy primitívek, akkor ez a “primitivitás” a fegyelmezettségemből ered, amivel kevés lépésre redukálok. Ez csak takarékosság, tehát végső professzionális felismerés. Tehát ellentéte a tényleges primitivitásnak.

       Egyébként a Sezessionban láttam Cézanne nyolc képét. Számomra ő a par exellence tanítómester, sokkal inkább tanító, mint van Gogh. (857)

A művészetben ugyanis a legjobb mindent csak egyszer elmondani, és mindig a legegyszerűbb módon. (876)

Mi mindennek kell lennie egy művésznek: költőnek, természetkutatónak, filozófusnak. És most még bürokratává is váltam azáltal, hogy összeírtam egy nagy, pontos jegyzékbe összes művészi munkámat a gyerekkoromtól kezdve. (895)

Az alkotás genezisként él a mű látható felszíne alatt. Visszafelé ezt a szellem emberei mind látják, előre (a jövő) felé azonban csak az alkotók. (932)

Emberállat, vérből álló óra. (938)

Egyfajta csend világlik az alaphoz.

A hozzávetőlegesből

ott egy Valami feltűnik,

nem tőlem,

nem előttem,

hanem Isten előtt.

Istené! Még ha visszaverődés is,

csak Isten tükre, mégis Isten közelsége.

Cseppnyi mély,

magában fénylő fény.

Aki egykor szunnyadt és lélegzete szűnt,

az…

a véget hazafelé a kezdethez lelte. (948)

Az ember elhagyja az innenső tájékot, és ezért átépítkezik egy túlnaniba, amely egészen igen lehet.

Absztrakció.

E pátosztalan stílus hűvös romantikája hallatlan.

Minél rettentőbb ez a világ (mint éppen manapság), annál absztraktabb a művészet, míg egy boldog világ innenső művészetet hoz létre.

Ma van a tegnapi-mai átmenet. A nagy formabányában romok hevernek, melyekbe az ember még részlegesen kapaszkodik. Ezek szállítják az anyagot az absztrakcióhoz.

Egy hamis elemekből álló rommező, tisztátalan kristályok előállítására.

Ez a helyzet ma.

Ám aztán: egykor vérzett a drúza-kristály. Azt hittem, meghalok, háború és halál. Meg tudnék akkor halni, én kristály?

Én kristály. (951)

Ezt a háborút én már régen megvívtam magamban. Ezért aztán belül egyáltalán nem érint.

Hogy romjaimból kikászálódhassak, repülnöm kellett. És repültem. Ama romos világban már csak emlékeimben járok, mint amikor néha visszagondol valamire az ember. (952)

Dr. Hermann Probst birtokában van néhány akvarellem, és nekem úgy tűnik, nagyon kedveli őket. Kezdeményezésére küldtem Rilkének egy kis kollekciót, és ő maga hozta vissza. Látogatása igazán nagy örömöt okozott. Egy festői, sánta hölgy jött vele.

Erre föl beleolvastam A képek könyvébe és a Malte Laurids Brigge feljegyzéseibe. Rilke érzékenysége közel áll hozzám, csakhogy én centrálisabban török előre, míg ő inkább a bőr alatt preparálgat. Ő még impresszionista, nekem e téren már csak emlékeim vannak. A grafikát, ahol én a legmesszebb jutottam, kevésbé méltányolta, mint a színes tájékot, amire még a felnövekvés a jellemző.

Számomra talányos külsejének tökéletes eleganciája. Vajon hogy lehet ezt csinálni? (959)

Amint a számos alkalmak egyikén Fröttmaningban a lőszergyárat őriztem, eszembe ötlött néhány gondolat Marcról és művészetéről. A lőszerraktárak körüli járás igen alkalmas volt a nyugalmas elmélyülésre. Nappal ehhez járult még ráadásul a mesés nyárközépi növényzet errefelé különösen gazdag színpompája, éjjel és napfelkelte előtt pedig egy olyan mennybolt feszült fölöttem és előttem, ami tágas terekbe vonzotta a lelket.

Ha el akarom mondani, ki is volt Franz Marc, egyúttal azt is meg kell vallanom, hogy én ki vagyok, lévén oly sok minden az övé is mindabból, amiben részesülök.

Ő emberibb; szeretete melegebb, nyíltabb. Az állatokhoz emberien hajol oda. Magához emeli őket. Nem oldódik fel a teljességhez tartozón, hogy aztán nemcsak az állatokkal, hanem a növényekkel és a kövekkel is egyazon fokon álljon. Marc-nál a földgondolat a világgondolatot megelőzi (nem mondom, hogy nem fejlődhetett volna, és mégis: miért halt meg?).

A fausti vonás benne, a megváltatlanság. Az örökké kérdező. Igaz ez? A tévtan szóval élve. De a hitre való szelíd ráhagyatkozás nélkül. Az utóbbi időben gyakran attól tartottam, hogy egyszer csak egészen megváltozik.

A kor átmenetisége nyomasztotta; az embereknek vele kellett tartaniuk. Mivel még maga is ember volt és a vívódás maradványa fogva tartotta. Az utolsó korszak, amelyben a jó még közjó volt, a polgári empire tűnt számára irigylésre méltónak.

Csak Istennél keresek helyet magamnak, s ha rokonságban vagyok Istennel, akkor nem képzelem, hogy testvéreim nincsenek rokonságban velem; ám ez az ő dolguk.

Sajátja volt egyfajta nőies késztetés, hogy mindenkit saját gazdagságából részeltessen. Hogy nem mindenki követte őt, az a saját útját illetően kételkedéssel töltötte el. Gyakran fogott el az aggodalom, hogy a forrongás után visszatér a földi egyszerűséghez. Nem érinteni ezt a világot totalitás-szándékkal, hanem egészen megtérni bele emberszeretetből.

Az én izzásom inkább a holtak és a meg nem születettek fajából való. Nem csoda, hogy több szeretetre talál. A nemes érzékiség sokakat vonz magához melengetőn.

A művészet olyan, mint a teremtés; az első és utolsó napon érvényes.

Művészetemből bizonyosan hiányzik egyfajta szenvedélyes emberiesség. Az állatokat és valahány lényt nem földies-szívbélien szeretem. Nem hajlok le hozzájuk és nem emelem őket magamhoz. Inkább előbb magam oldódok föl az egészben, így aztán testvériségbe kerülök a legközelebbivel, minden földi szomszédsággal. Bírok. A föld-gondolat meghátrál a világ-gondolat elől. Szeretetem távoli és vallásos.

Mindennemű fausti vonás távol áll tőlem. Egy messzi, eredendő teremtéspontra helyezkedem, ahol formákat adok az emberek, állatok, növények, kőzetek és a föld, a tűz, a víz, a levegő, valamint az összes áramló erő számára. Ezer kérdés némul el, mintegy megoldódva. Itt nincsenek se tanok, se tévtanok. A lehetőségek túlontúl végnélküliek, csak a beléjük vetett hit él alkotóan bennem.

Meleg árad belőlem? Hideg? Erről ott, túl a fehérizzáson, szó sincsen. És mivel oda nem jutnak el túlontúl sokan, keveseket érint meg. Sokakhoz a mégoly nemes érzékiség sem ver hidat. Művem embere sem species, hanem kozmikus pont. Földi szemem túlontúl messzire látó és többnyire túlnéz a legszebb dolgokon. Ezért aztán gyakran mondják rólam: “Hisz nem is látja a legszebb dolgokat.”

A művészet teremtéshasonlat. Istent sem különösebben foglalkoztatják a jelen esetleges stádiumai. (1008)

Tegnap este jól tudtam festeni. Egy akvarell a miniatúrák fajtájából; semmi új, de a sorozat jó kiterjesztése. Új készülődik, az ördögi egyidejűségben olvad össze az égivel, a dualizmus nem mint olyan kerül kezelésre, hanem komplementer egységben. A bizonyosság már megvan. Az ördögi itt-ott megint előbukkan és nem nyomható el. Mert az igazság minden elemet együtt követel meg. (1079)

Július. Gondolatok a pénzügyi igazgatóság nyitott ablakánál. Minden mulandó csak hasonlat. Amit látunk, az egy javaslat, egy lehetőség, egy segédlet. Maga a valódi igazság mindenek előtt a láthatatlan alapban nyugszik. Színek tekintetében nem a megvilágítás ragad meg, hanem  a fény. Fény és árnyék a grafikai világ.

Mozart és Bach modernebbek, mint a tizenkilencedik század. Ha a zenében lehetséges volna a tudatig hatoló hátramenettel az időbelit meghaladni, akkor egy utóvirágzás még elképzelhető lenne.

A formálisat a kifejezés és ama felismerések érdekében kutatjuk, amelyek e tevékenység során saját lelkünkkel kapcsolatosan adódnak. A filozófiában van vonzódás a művészethez; kezdetben meglepett, mi mindent látnak. Mert én csak a formára gondoltam, a többi magától állt elő. A felébredt tudat, ez a ‘többi’ sokat segített és az alkotásban nagyobb változatosságot tett lehetővé. Miután a formális átjárt, eszmék illusztrátorává is válhattam megint. És ettől kezdve nem láttam már absztrakt művészetet. Csak a múlandótól való absztrakció maradt. A tárgy a világ volt, ha nem is éppen ez a látható. (1081)

Augusztus

Mivel eljöttem, felfakadtak a rügyek,

körben teljesség van, mivel vagyok.

A fülön át a szívhez szól

varázsos pacsirtaszó.

Mindenek atyja vagyok,

minden csillagzaton

és minden messzeségben.

És ahogy elmentem, leszállt az est

és felhőfüggönyök

fedték el a fényt

ahogy elmentem.

A semmi árnya

vetült mindenre.

Ó

te tövis

a hamvasan duzzadó gyümölcsben! (1081a)

A közelítő télben mindig van valami szellemi. Az ember visszahúzódik legbensőbb építményébe és tábort ver a kevés fellelhető parázs mellett. Az utolsó hőtartalék, az örök egy részecskéje. Egy szemcsényi elég egy emberélethez. (1084)

A vihar odakünn alábbhagyott, ma igazi esőidő volt, arra gondolok, hogy újra elkezdek dolgozni. Ezen kívül Steiner könyvét olvasgatom. Ha mindezt legalább rövidebben mondaná el! Tíz oldalon. Egyre rejtélyesebbnek tűnnek számomra azok az emberek, akik egész könyveket írnak. (1087)

Teozófia? Gyanúm különösen az ecsetelt színjelenségek kapcsán támadt. Ha nincs csalás a játékban, akkor az ember magát csapja be. A színesség nem kielégítő, és a formális tagolásra vonatkozó célzások kifejezetten komikusak. A számok képtelenségek. Minden alapfokú egyenletnek több az értelme. Gyanús az “iskolázás” pszichológiai oldala is. Szuggesztióval dolgoznak. Az igazságnak azonban nincs szüksége az ellenállás hiányára ahhoz, hogy áthasson. Természetesen csak részben olvastam a könyvet, mivel a közhelyek folytán számomra élvezhetetlenné vált. (1088)

Minden elmerül körülöttem, és művek jönnek létre szinte maguktól. Grafikailag érett gyümölcsök hullanak le. A kezem egészen egy idegen akarat eszköze. Kell, hogy legyenek ott barátaim, világosak és sötétek is. De mindegyikben nagyfokú a “jóság”. (1104)

Esténként a reptéren hevertem Goethével. Az epizód a báróval és Hilarionnal kellemes olvasmány. A német nyelv egy művészi darabja jött itt létre. Azért persze nem zene. A szó elég messze van a misztériumtól, a hang és a szín már magában misztérium. Milyen vonzó sors, ma a festőséget uralni (mint hajdan a zenét).

Miközben ezt átgondolom, a gramofon fáradhatatlanul működik. Fejek vigyorognak körös-körül, ördögi maszkok bámulnak be az ablakon. A bestiák élveznek. Mégiscsak kell legyen valami oka annak, hogy körülöttem mindig van egy darab pokol. És ez legalább egészen szelíd. Csak a valódi reflexe. (1121)

A művészetben a látás nem olyan lényeges, mint a láthatóvá tevés. (1134)

Tillmann J. A fordítása

 Megjelent: 2000 2008/3

Paul Klee: Gyerekkori emlékek

•

Paul Klee: Senecio

– Részletek a Naplóból –

A gyerekkoromra való visszaemlékezés előtt előrebocsátom, hogy 1879. December 18-án születtem a Bern melletti Münchenbuchseeben. Néhány hónapos voltam, amikor Apám a Howylben levő berni tanintézet zenetanáraként engedélyt kapott arra, hogy Bernben lakjék. A monda szerint először a némileg népies színezetű Aarberg utcába, majd nem sokkal azután a Länggaasse Hallerstrasse 32-be költöztünk. Erre a lakásra sem tudok visszaemlékezni. A Hallerstrasse 26-ról vannak először emlékeim, ahol három és tíz éves korom között laktunk. Ezután a Kirchenfeldre költöztünk, ahol későbbi, kevésbé szeplőtelen gyermekéveimet töltöttem (Marienstrasse 8.) A gimnázium utolsó évei alatt már az obstbergi családi birtokon laktunk.

Valamiféle esztétikai érzék már egészen korán mutatkozott: amikor még szoknyácskát viseltem, valaki túl hosszú alsónadrágot adott rám, így magam is láthattam a piros szegélyű szürke flanelt. Amikor csengetett valaki, én elrejtőztem, hogy ebben az állapotban ne kerüljek a látogatók szeme elé (a második és harmadik életévem között).

Ha a felnőttek, például Anyám és egy barátnője beszélgettek, nem tudtam megérteni a tovasiető mondatok egyes szavait. Mint egy idegen nyelv végtelen, értelmetlen mondatai (nagyon korai emlék, második és harmadik évem táján).

Egyszer Anyám hazatérve törten találta a szép lámpát. Hisztérikus sírása mély benyomást tett rám (harmadik év).

Nagyanyám, Frick asszony nagyon korán megtanított színes ceruzával rajzolni. Esetemben egy különösen puha fajta vécépapírt, úgynevezett selyempapírt használt. Nem harapott az almákba, de még csak nem is darabonként csúsztatta a szájába, hanem egy tollkéssel péppé paszírozta. A gyomrából időről-időre savanyú lehelet tört elő (harmadik és negyedik év).

Első benyomásaim a kislányok szépségéről nagyon intenzívek voltak. Búsultam, hogy nem vagyok lány, és nem hordhatok oly elragadó csipkés fehér nadrágokat (második és harmadik évem táján).

Hosszabb időn át feltétlenül hittem a Papában és szavát (Papa  mindent tud) színtiszta igazságnak tartottam. Csak az öregúr gúnyos pillanatait nem állhattam. Egyszer, abban a hiszemben, hogy egyedül vagyok, fantasztikus, mimetikus játékokba kezdtem. Egy váratlan, vidám >pf!< megzavart és megbántott. Ez a >pf!< a későbbiekben is hallatszott olykor.

Istenben nem hittem, más kölkök arról fecsegtek, hogy a Jóisten állandóan néz minket. Én meg voltam győződve az ilyen hit alacsonyrendűségéről. Egyszer, amikor bérkaszárnyánkban meghalt egy ősöreg nagymama, a kölkök azt állították, hogy angyallá vált, ami nekem egyáltalán nem akart megvilágosodni (ötévesen).

Nagyanyám holtteste nagy hatással volt rám. Hasonlóságot nem lehetett felfedezni. Távol kellett Tőle maradnunk. Ráadásul Mathilde nagynéni könnyei csendes patakokban folytak. Sokáig borzadtam annál az ajtónál elmenve, mely a kórház pincéjébe vezetett, ahová a holttestet átmenetileg elhelyezték.

Azt tehát magam tapasztaltam meg, hogy a holtak megrendülést okoznak, de a könnyhullatást a felnőttek szokásának tartottam (ötévesen).

Nagybátyám, Svájc legkövérebb emberének éttermében csiszolt márványlapos asztalok álltak, amelyek felületén kőkeresztmetszetek kavalkádját lehetett látni. A vonalak e labirintusában groteszk emberi figurákat lehettet kivenni és ceruzával rögzíteni. Bolondultam ezekért, a “bizarr iránti vonzalmam” innen dokumentálódik (kilenc évesen).

Tízévesen jutottam először operába. A Trubadúrt játszották, és feltűnt, mennyit szenvednek ezek a személyek, és hogy sosem higgadtak és ritkán vidámak. Mégis gyorsan rákaptam a patetikus stílusra. Kezdtem megkedvelni a tomboló Leonórát, ahogy a kezeivel a szája előtt hadonászott, azt hittem kétségbeesésében a fogaihoz kap, sőt még néhány kihulló fog felvillanását is láttam. Hiszen a Bibliában az emberek megszaggatják ruháikat, miért ne lenne szép és kifejező kétségbeesés közepette a foghúzás.

Wilbrand novelláskötete került a kezembe, és rendkívüli érdeklődéssel olvastam a Vénuszról érkezett vendégről. Apám ezt nem vette jó néven, és úgy vélte, hogy egy korombelinek a problematikus jellemek nem valók. Mi az hogy “probléma”? Amit most nem ért az ember, annak egyszer később sikerülni kell. Legalább a kíváncsiságát részben kielégítheti az ember (tizennégy-tizenöt évesen).

Tillmann J. A fordítása

MEGJELENT Pannonhalmi Szemle 2006/ 4

Detlef B. Linke: A zene: abszolút vallás?

És tovatűnnek az órától sebzett másodpercek.

Frederico Garcia Lorca

A zene és a vallás között szomszédsági kapcsolatok állnak fenn. A zene az agyban a nem-nyelvi kiterjedt övezetét mutatja, ami a vallás esetében is fennáll. Részben együtt is fejlődtek, mivel mindkettő a nyelv nem megnevező funkcióira települt. A nyelv prozódiája a zene dallamában és az énekben folytatódik. Számos vallási szertartásnak a ritmus és melódia lényegi alkotórésze. Ezáltal mindkettőnek esélye van azon agyterületek elérésére, amelyek az evolúció során a nyelv fejlődése előtt jelentek meg. A kísérlet, hogy a szót az agy mélyébe süllyesszék és a kút mélyéből szóval hozzanak fel dolgokat, a zene és a vallás felől kaphat támogatást.

A zene kibontakozástere döntően nem a hang, hanem a várakozás és a beteljesedés játéka, ami hang révén valósulhat meg. A várakozás lényegi torlasztása rossz hangokkal is elérhető, csakhogy ilyen várakozásokkal foglalkozni nem túl élvezetes. Hangok és hangzások meghatározott jólhangzása arra csábít, hogy a várakozás olyan játékába vigyen bele, ami akkordokkal és harmóniákkal ad lökéseket. Így válhat a zene öntudatlan számlálássá, miként Leibniz nevezte. Az agy matematikai sajátságainak kifejeződésévé válik, de az individuális tapasztalaté is, továbbá az újra való nyitottságé. Egy disszonancia talán jobban hat arra az emberre, aki mindig egyazon megnyugtató kádenciát élte át. Adott körülmények között a kiegyenlítést keresi, de amellett is szólnak érvek, hogy talán csak egy kommentáló zenekritikában leli meg ezt, amely a nyitás lehetőségeként értelmezi a disszonanciát és így a várakozást egy előzetes lezárásig juttatja (ahogy a képzőművészet is gyakran a kommentárban vagy kritikában válik „teljessé”; a vallás körében a megfelelő kultúra csak korlátozottan áll rendelkezésre).

Ha a zenét komolyan akarjuk az idegtudományok révén vizsgálni, feltétlenül szükséges a kritika és a társadalom összjátékát a várakozás és beteljesedés zenei jelensége kapcsán megvitatni. A zene átélését elemző képalkotó kutatások eredményei eddig szűkös értelmezési összefüggésben jelentek meg. Pedig nem érdektelenek. Azt mutatják ugyanis, hogy létezik olyasvalami, mint a „Mozart-hatás”, ami a téri-geometrikus képességek terén teljesítménynövekedésre vezetett; más zenedarabokhoz képest – mint pl. Beethoven „Für Elise” – jelentősen kiterjedt. Így persze a zeneesztétika túl gyorsan egy elsietett kognitivista zenepedagógia irányítása alá kerülne, ami a zene megtapasztalását a más tantárgyakra gyakorolt teljesítménynövekedés nézőpontjából szemlélné. A zene értelmezéséhez kétségkívül szélesebb horizontot kell nyitni, és Adorno szavára érdemes figyelni, aki szerint „A zene segít a pszichózisokkal szemben”. Hasonlóan értékelendő Nietzsche votuma is: „Zene nélkül nem tudnék élni!”

A döntő az, hogy a komputertől eltérően az agynak nincs ütemezője, és hogy a zene maga szállítja azt az időszervezést, ami a feldolgozásához szükséges. Ezáltal képes az idővel csak mértékkel strukturált agyba időparamétereket bevinni, amelyek alkalmassá teszik az információk újjászervezésére. Így érhető el az agyban az álmok övezete, amely a nyelv számára egyébként közvetlenül nem volna hozzáférhető. A zene a ‘gyógyítás’ (Heilung) vagy ‘egészség’ / ‘üdv’ (Heil) eszményképét jelenítheti meg, amit az ember a saját életére vonatkozóan a sikerült élet vezetésének ‘avantgárdjának’ tekinthetne. Mindenesetre a terápiás lehetőségek félreismerhetetlenek, és amennyiben nem a kognitív teljesítmény hajszolására használják, a Mozart-hatást hatékonyan alkalmazható lelki konfliktushelyzetek tisztázására: az ember elmegy egy koncertre, hogy megoldja tisztázatlan problémáit. Az agykutatás által feltárt tényállás szerint a zenehallgatás során olyan paralimbikus régiók aktiválódhatnak, amelyek a boldogságérzetért és megerősítő folyamatokért felelnek, így ez kisebbfajta üdvösségígéretként a zenén túlmenően arra indíthatja az embert, hogy életerői integrálását kutassa.

Radikális állításom, hogy az ember ilyesfajta integrációra törekszik, és hogy ebben keresi boldogságát; ám ez az integráció korántsem képes arra, hogy mindig mindennemű sokféleség gyűjtő helye és otthona legyen. Így a várakozás és teljesedés, boldogság és üdvözülés mechanizmusainak fiziológiai leírása egy adorno-i perspektívát is magában foglalhatna. Adorno állhatatos a tekintetben, hogy az egész integrálása lehetetlen, továbbá az individuumnak védekeznie is kell az egésszel való „vacakolással” szemben. Ebben az adornoi hárításban még fel lehet fedezni boldogan ismétlődő kádenciákat, úgyhogy a fiziológiai perspektíva szabaddá teszi számára a színpadot különböző lehetséges karakterszerepek ábrázolására. Ám nem foglal állást – s ezt némely szakértő elvethetné – az evilági boldogság vagy boldogtalanság mellett. A (zenehallgatás során) aktivált boldogság-struktúrák bizonyítása csak annyiban mutatja ki a „tekintélyes” integráció lehetséges voltát, hogy abban természetesen az elhárítás mozzanata is felléphessen.

A zene jelensége ezért megfelelő elővigyázatossággal közelitendő, és megállapítandó, hogy nincs jelszerű denotációs törekvése, vagyis nem képes tárgyakat megnevezni és velük mint megnevezhetetlennel foglalkozni, avagy megnevezhetetlennek tekinteni, miként azt Kant teszi. Képességének teljesen megfelel az, hogy meg tudja hódítani az álmok nem-nyelvi övezetét.

A megnevezhetetlenről szóló beszéd ugyan nem kelt gyanút, ám ez a 19. században már túl nagyívű gesztussá vált. Friedrich Schelling már a végtelennek a végesben való jelenlétéről beszélt, és hamarosan a zenéről mint az abszolút nyelvről esik szó.

Ez a szóhasználat elég súlyos, ha meggondoljuk, hogy Cusanus-nál az abszolút még a zsidó Isten rejtjele volt, és úgy gondolta el, mint az emberek számára fogalmilag sem megfoghatót. Jóllehet szövetsége és ígérete teljességgel relacionális, ám ő maga egészen nevének kimondhatóságáig menően elérhetetlen és rejtőző. Ezt a távolságot a német gondolkodásban nem méltányolták kellő körültekintéssel. Fichténél az Én dönt a Nem-Énről, ami a költői megformálásban megfelel Mephisto Dr. Faustus érdekében történő szolgai alávetésének. Itt a másiknak a magam részévé tevése történik, és közösen ünneplik az abszolút nem-ellenállását.[1]  Ahogy Beelzebubnak szolgálnia kellett az uszkárt, úgy adták oda magukat a 19. században a wagneri nőalakok: Senta a halálig menően kiszolgáltatja magát a Bolygó Hollandinak, aki a különbözőség áthágásának garanciájává vált, ahogy az (a Trisztán és Izolda által megvalósított) incesztuózus szerelmi halálban valósult meg. Különbözőségről, távolságról és megvonásról vagy netán negatív teológiáról már szó sem esik.

Egy olyan közösség számára, amely elsődlegesen a Törvényre orientált, nem látszott üres hely. Ezen a horizonton ez már csak a vér törvénye („rasszizmus”) alapján volt értelmezhető. Számos félreértésre vezetett Arnold Schönberg azon kísérlete, hogy a zenét olyan törvények alá rendelje, amelyeknek nem felel meg a tonális centrumba történő nárcisztikus vagy incesztuózus visszatérés. Véleményem szerint az ördögi paktum és az abszolútum incesztuózus ünneplése a Holokauszthoz vezető út egyik lényegi mozzanata volt.

Thomas Mann az 1945-ös müncheni bombázásokat Dr. Faustus című regényében zeneszerzőalakjának, Andreas Leverkühnnek az ördöggel kötött paktumával hozta összefüggésbe. Ennek a paktumnak (továbbá ezzel a korai Fichte filozófiájának) és a német katasztrófa összefüggését magam is így látom.[2] Az ördögi paktum veleje, a másik különbözőségének a nem méltánylása és az abszolútum elsietett ünneplése Thomas Mann értelmezésében, ahogy Adrian Leverkühn a tizenkétfokú zene felfedezőjévé válik, ugyanakkor nem a megfelelő módon jut kifejezésre. A regény valóban botrányt okozott. Arnold Schönberg mélyen sértve érezte magát az ördögi paktumban betöltött szerepbe kényszerítetten. Vajon Thomas Mann fogja maradt a racionalitás hidegségével és az ezzel összefüggő diabolitással szembeni régi német előítéletnek? A tizenkétfokú zenében csak azt követően lehet egy hangot megismételni, hogy a hangsor összes többi hangja is elhangzik. A hallgató és a játékos így meg van fosztva a tonális centrum képződése által keltett kielégüléstől. Nyelvünkben ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy nem építhetőek föl értelmes várakozási valószínűségek. Az ember a kockázatoknak kiszolgáltatva érzi magát, kimarad a tonális centrumokba vagy attraktorokba történő visszatérés öröme. Ebben nagyfokú intellektuális izgalom adódhat, felszólítva érezhetjük magunkat a különbségtételre ott, ahol egyébként az összeolvadást szokás kultiválni. De éppen az érzelmes, „forróvérű” (Thomas Mann Wälsungvérében könnyekben bővelkedő) összeolvadás vezethet hidegségre. A tonális központ önkiszolgálóvá válik, a pszichének önmagával való egybekelése során magába zárul és melegséget már csak belső maghasadással képes előállítani. Eszerint a hideg éppenséggel a gyönyörteli összeolvadásvágy kifejeződése lenne (mely eltekint az összeolvadás tárgyától). Ezzel ellentétben a tizenkétfokú zene kísérlet a melegség egyenletes elosztására és a lélek minden erejének minden ember számára való eljuttatására. Ami tehát elsőre hideg racionalitásnak tűnik – a differenciális bevezetésének kísérlete –, az egy olyan tér megnyitásának is tekinthető, amelyben lehetővé válnak sokalakú egybekelések. Az ördögi paktum katasztrofális döntés volt. Ám a radikális rossz, miként Derrida megjegyezte, különféle módokon képes megjelenni. Thomas Mannál Nietzsche életrajza alapján megy végbe a nárcisztikus egybekelés, mely nem ismeri az alteritást. Az energiaáramlás rövidzárlata ebben az esetben nincs is ábrázolva, csak tangens gyorsítót szállít egy más módon felhasznált zenéhez.

Mindhárom kapcsolatminta – Isolda incesztuózus násza, Senta szerelmi halála és a férfi halálvágyának való önalávetése, valamint a hetéra készsége Andreas Leverkühn irányában – teljesen alkalmatlan az alteritás, az emberi különbözések kezelésére a társadalomban. (Nem a magatartásról van szó, hanem ábrázolásának interakció-modellként való felhasználásáról, etikailag, politikailag). A szerelmi halál tekintetében ez könnyen igazolható, mivel az Ich klage an című, negyvenes évekbeli filmben éppen a szerelmi halállal reklámozták az eutanáziát.

Természetesen Thomas Mann életrajzi ráfogása Schönberggel szemben kínos. Ha a helyzetet fiktív regénybeli afférnak tekintjük, akkor azt kellene mondani, hogy – a bármely érzelmi alapon elért – racionalitás ( az incesztuózus kívánságok teljesítésének elvetése) legalább lehetőségeket teremt a világban az alteritás megkülönböztetésére és elfogadására a szimbolikus és kimondott síkján. Döntésre nem kerülhet sor, csak az látható, hogy az életben kellő megkülönböztetések megtétele tekintetében az ember milyen mértékben felelős.

Ha a zenét várakozás és teljesedés játékának tekintjük, akkor az agy alapvető mechanizmusainak való megfelelése nyilvánvaló, és nem csak ez – a vallással való párhuzama merül fel erősen. Itt is várakozás és teljesedés, remény és kegyelem, ígéret és üdvözülés képezik a történés alapvető dimenzióit.[3] Mindhárom: zene, agy és vallás egyaránt a trauma meghódításának mechanizmusát mutatják és a boldogság váratlan formáira utalnak, ami minimálverziójában abból is állhat, hogy valaki ismételten a boldogtalanságáról ír.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Kalligramm 2021/2

COPYRIGHT Tillmann J. A.

[1]        Vö. D.B. Linke: „Identity withouth Text”: Negation and Execution, 2000.

[2]        A Holokauszt felé vivő úton Fichte korai filozófiájának (és ezzel az ördöggel kötött paktumnak) jelentősége folytán több figyelemben kellene részesülnie. Amennyiben az Én és a szabadság filozófiája abszolútum-igénnyel lép fel, akkor megtörténhet, hogy oly mértékben az önérdekébe botlik, hogy nem lesz képes a mássággal érintkezni. Ezért utalok újra és újra arra, hogy a szabadságot egyúttal mint a Törvény helyét kell elgondolni.

[3]        A zene azért is különösen érdekes az agykutatás számára, mert rajta keresztül egy olyan komplex viselkedésrendszert tanulmányozhat, amely az agy számára „második természetté” vált. A különös az, hogy a második természet az elsőt is áthatja – miként a vallásban.

Tomáš Halík: Az idők jeleinek megkülönböztetése

A kérdésre, hogy a kereszténység mely formáját tartom az új évezredben perspektivikusnak, a következő választ adnám: sem a kereszténységet mint „civilizációt”, sem mint „világnézetet”, hanem a kereszténységet mint utat. Nem gondolom, hogy az intézményes vagy dogmatikus struktúrák, amelyek által a keresztény hit a múltban kifelezésre jutott, eltűnnének vagy veszítenének elkötelező érvényükből. Ez pusztán Joachim da Fiore spiritualista utópiájának egy másik verziója lenne. Az „inkarnáció” e formái nem mennek veszendőbe, bizonyos mértékben azonban háttérbe szorulnak. A spiritualitás kerül előtérbe: a kereszténység mint út fontosabb lesz a doktrínaként vagy intézményként felfogott kereszténységnél.

A II. vatikáni zsinat egyháztana „az út közösségeként” az egyház bibliai (ószövetségi) képén alapul: az egyház mint Isten vándorló népe zarándokol a történelmen keresztül. Amiről most szó van, az az egyház szolidaritása a ma emberével: öröme és reménysége, bánata és fájdalma az egyház örömévé és reménységévé, bánatává és fájdalmává válik. Attól tartok, hogy a zsinatnak éppen ez a törekvése nem teljesült. A mai emberiség szolidáris kísérése ugyanis előfeltételezi, hogy a hitet ténylegesen útként értelmezzük, ne pedig valamiféle metafizikai és statikus „emberi igazságok” summájaként, vagy erkölcsi alapelvek, tilalmak és parancsolatok gyűjteményeként. A kereszténység formája mint „világnézet” napjainkban éppoly halott, mint a középkor „krisztianitása”, a „keresztény civilizáció”.

Ami megmarad, az a spiritualitásként felfogott kereszténység. Véleményem szerint a hitnek pontosan ez a formája az, ami a jövőben képes lesz a keresztények személyes és nyilvános életét egyaránt inspirálni. De talán azokét az emberekét is, akik az egyház látható határain kívül élnek, és semmiféle konkrét keresztény felekezettel nem azonosulnak. Míg a „világnézetek” múzeumi tárgyakká váltak, addig úgy tűnik, hogy a spiritualitás utáni szomjúság – beleértve a politika, az ökológiai és társadalmi tevékenységeink stb. spiritualitását – jelentősen növekszik. Ezek nem „divatszavak”, sokkal inkább „az idők jelei”.

*

A teológiának ma új diszciplínát kellene kifejlesztenie: a „kairológiát”; annak a művészetét, hogy az idők jeleiben olvassunk, s hogy eleget tegyünk az egyház profetikus küldetésének. A jelen eseményei ilyen teológiai hermeneutikájának kell az egyház jövőbeli társadalmi tanítását, valamint a teológia és társadalomtudományok közötti dialógus tárgyát képeznie. Különösen a posztkommunista államokban hiányzik a „public theology” és a „public theologians” profetikus szerepe, akik a nyilvános vitákban kompetensen lépnek föl, s akiknek nyelve a szekuláris nyilvánosság számára is érthető. Különösen ott, ahol a demokratikus politikai kultúra fenyegetésnek van kitéve, szükséges egy új „public theology” keresése, olyan felelős spirituális keresztény jelenlét, amelyben együttműködik kontempláció és cselekvés. Amire most valóban szüksége van az egyháznak, az a teológia és a spiritualitás elmélyítése – tekintettel arra a radikális kontextusváltozásra, amely a keresztények körül zajlik, és megváltoztatja társadalmi szerepüket.

Ferenc pápa szerint egy olyan világban, amelyben az erőszak győzedelmeskedik, az egyháznak tábori kórházzá kell válnia. Ez a megnevezés nyilván többet akar jelenteni az egyházi egészségügyi intézményeknél vagy karitatív segélynyújtásnál. Az egyház diakóniájához a szociális környezet kultiválása is hozzátartozik – a preventív gondoskodástól kezdve azon sebek hosszú távon történő gyógyításáig, amelyeket az emberi méltóságot lábbal tipró konfliktusok és rendszerek okoztak. A diktatúrák bukása után rendszerint megmaradnak a társadalomban keletkezett erkölcsi hegek, tartozások, amelyeket be kell ismerni, néven kell nevezni és a bűnbánat révén gyógyítani kell, hogy a bocsánat lehetővé váljon. Ahol bosszúszomj merül föl, dolgozni kell rajta, hogy egyáltalán lehetővé váljon a kibékülés.

E téren nagy szolgálatot tehetnek a demokrácia megújításán fáradozó egyházak. A demokrácia nem pusztán az uralom egyik formája, hanem elsősorban bizonyos emberek közötti kapcsolati kultúrát jelöl. Nem létezik nem-liberális demokrácia. Az csak a demagógok veszélyes jelszava, akik el akarják törölni a demokráciát és a szabadságot, s autoriter rendszerrel kívánja helyettesíteni. A liberalizmus nem a kereszténység ellensége. Ahogy a szekuláris humanizmus sem az; inkább a kereszténység „házasságon kívüli” utódja.

Amikor visszaélnek a keresztény terminológiával, kiváltképp a fiatal generációk számára veszélyeztethetik az egyház és a keresztény hit tekintélyét és szavahihetőségét. Ne feledkezzünk meg a II. világháború előtti egyház keserű tapasztalatairól, amikor a katolikusok egy része közel került a fasizmushoz. Az autoriter rezsimek előbb vagy utóbb elbuknak. Ha az egyház kompromisszumra akar velük lépni, úgy a közeljövőben a hit drasztikus visszaesésével kell számolnia.

Igen, ma is „kísértet járja be Európát” – és nem csak Európát. Ez többé nem a kommunizmus kísértete, noha a kommunizmus, a nemzetiszocializmus és a fasizmus sok vonásában közös, és pontosan e három totalitárius ideológia felmutatásával nyer támogatást. Alighogy véget ért a kommunizmus véres menete az európai történelemben, máris itt egy újabb kísértet. Ez az új populizmus kísértete. A ma főként a posztkommunista országokban mutatkozó nacionalizmus, populizmus, xenofóbia és politikai extrémizmus figyelmeztető jelek. Jóllehet a populisták legnagyobb sikereiket ezekben az országokban aratják, a fertőzéstől olyan országok sem mentek, amelyeknek hosszú és töretlen demokratikus hagyományaik vannak – elég csak a Brexitre vagy Donald Trump megválasztására emlékeztetni.

A populista pártokat és mozgalmakat hasonló mentalitású emberek választották, és alapvetően az köti össze őket egymással, amitől elhatárolódnak: a szembenállás a liberális demokrácia rendszerével, ami Nyugat-Európában a nemzetiszocializmus vereségével, Kelet-Európában pedig a kommunizmus bukása nyomán alakult ki. A jogállam és a parlamentarizmus helyett a populisták „közvetlen, nem-liberális demokráciával” kecsegtetnek. Fő politikai céljuk Európa dezintegrálása, az Európai Unió és a transzatlanti szövetség felbomlasztása.

Amíg a totalitárius ideológiák a gazdasági válságok okozta társadalmi feszültségekből nőttek ki, addig az új populizmus mozgalmai jómódú országokban is komoly sikereket érnek el. A válság, amely létrehozta őket, elsődlegesen nem gazdasági okokra vezethető vissza, sokkal inkább lélektani, kulturális és szellemi gyökerei vannak. Ez elsősorban identitásválság.

Az új populizmus a bevándorlóktól, valamint a „Nyugat állítólagos iszlamizálódásától” való félelmet hasznosítja. Jellemző, hogy a muszlimoktól és bevándorlóktól való félelem ott a legnagyobb, ahol gyakorlatilag nem találni menekültet, és a legtöbb ember még soha életében nem látott muszlimot. A bevándorlók és a muszlimok nyilvánvalóan ugyanarra a célra szolgálnak, mint egykor a zsidók, a kapitalisták vagy a nemzeti kisebbségek: a düh levezetésére. A valódi frusztráció okai valahol mélyebben keresendők – az identitástudat elvesztésében, a dezorientáltság érzésében és az átláthatatlan világtól való félelemben. Kierkegaard a „szabadság szédületéről” beszélt, amely számol a lehetőségeivel.

Akik azt hangsúlyozzák, hogy a bevándorlóknak szigorúan szem előtt kell tartaniuk értékeinket, valamint be kell tartaniuk erkölcsi és kulturális szabályainkat, nagyrészt képtelenek választ adni arra a kérdésre, hogy milyen értékekről is van szó. Akárcsak arra, hogy a bevándorlóknak hol adódott lehetőségük a normák betartásának meggyőző példáit látni. Néhányan az „európai keresztény értékek” védelmezői közül még sosem vettek a kezükbe Bibliát, és krédójuk a muszlimok, a bevándorlók, a liberális Nyugat, az Európai Unió, a homoszexuálisok és a „neomarxisták” iránt táplált gyűlölet, akik közé Ferenc pápát is be szokták sorolni.

A civilizációnk identitásvesztésétől való újkeletű félelem elsősorban arról árulkodik, hogy identitástudatunkat már régóta elvesztettük. Ez a helyzet ugyanakkor felszólít a civilizációnk valódi identitásáról és a keresztény Európa feladatairól, illetve annak valóságos lehetőségeiről folytatandó komoly, nyilvános vitára.

*

Úgy tűnik, a globalizációs folyamat mára elérte csúcspontját. A globalizáció egyik következménye a kommunista rezsimek bukása volt, amelyek nem tudtak ellenállni az áruk és eszmék nyílt globális piacának. Itt válik láthatóvá a globalizáció másik, ellentmondásos oldala. A világ globális összefonódása megnövelte az aránytalanságokat a fejlett és a fejlődő országok között, ahogy az elitek és a társadalom többi része között is. Napjainkban a globalizációval és a fennálló elitekkel szembeni egyre növekvő ellenállásnak, valamiféle „folyékony haragnak” vagyunk tanúi. Azok, akik korábban frusztráltnak érezték magukat, mert hangjukat nem hallotta meg senki, és hiányt szenvedtek az elismerésben, új médiumot kaptak ajándékba: az internetes szociális hálózatokat.

Minden médiaforradalmat politikai-kulturális változások kísérnek és hatványoznak. A könyvnyomtatás segítette a reformációt és a modernitást. A rádió a modern diktátoroknak volt hasznára: Hitler, Goebbels és Mussolini a rádió nélkül összehasonlíthatatlanul kisebb befolyásra tudtak volna szert tenni. A televízió segített abban, hogy a demokratikus politikai versenyt showbiznisszé alakítsák át. Az új szociális hálózatok a „folyékony harag” terjesztőinek lehetőséget adnak arra, hogy agresszivitásukat névtelenül éljék ki, a közéleti személyiségeket vulgárisan szidalmazzák és hogy szinte korlátlanul terjesszenek fake news-t, riasztó híreket, rágalmakat és ragályos, gyűlölettel teli jelszavakat. Az új szociális hálózatok mélyen aszociális szerepet töltenek be: szétverik a társadalmat, „buborékokat” képeznek, kis virtuális világokat, amikben az embereknek megszilárdulnak az előítéleteik, s amiken a hírek és információk – amik egyébként éppen ezen sztereotípiák lebontásában és a kritikai gondolkodás kialakításában tudnának közrejátszani – nem hatolhatnak keresztül.

Minél inkább bonyolódik a plurális világ és minél inkább hanyatlik az általános műveltség, a nyilvános vitakultúra és a kritikus gondolkodás képessége, annál több ember menekül ilyesfajta szektákhoz hasonlatos buborékokba. Ennek a mentalitásnak a gyümölcseit – leegyszerűsített, fekete-fehér világképet és a félelem, frusztráció, depresszivitás és az ebből kinövő agresszivitás keverékét – a populista politikusok aratják le. Kitűnő érzékük van ahhoz, hogy pontosan azt fejezzék ki, amit azok az emberek gondolnak, akik nem gondolkodnak. A képek és szlogenek világában az emocionalitás átveszi a hatalmat a racionalitás felett.

Az általános médiafigyelem az elmúlt években az arab világ alakulására irányult. Viszont tragikus módon Nyugaton alábecsülték azt a tényt, hogy Putyin Oroszországának autoriter rezsimje nyugatellenes hibrid háborút folytat, amelynek a populista, szélsőséges politikai mozgalmak sokoldalú támogatása jelentős összetevőjét alkotja. A legfőbb cél Európa dezintegrálása, az Európai Unió és a transzatlanti szövetség szétverése. A legfőbb szerepet itt a dezinformálás szisztematikus terjesztése képezi a közösségi hálózatokban. Világszerte bebizonyosodott, hogy Oroszország manipulálta a választási eredményeket.

Az információs agymosás leginkább az egykori szovjet blokk állampolgáraira koncentrál, azzal a céllal, hogy az EU és a NATO iránti bizalmat gyengítse, hogy fokozza a káoszt, hogy megosztottságot és pánikot keltsen a társadalomban, s hogy a menekültektől való hisztérikus félelmet idézzen elő. Ennek a propagandának egy része kifejezetten a keresztényekre irányul, és leginkább azokban a szélsőséges konzervatív katolikus körökben ér el sikereket, amelyek mindig is affinitást mutattak az autoriter rezsimek irányába.

A lengyel nacionalisták antiszemita lózungokat skandálnak és közben azt éneklik, hogy „Istent akarjuk!”. Ám attól tartok, hogy az általuk áhított istennek sok köze nincs ahhoz, akit Jézus egykor „Atyám”-nak nevezett. A történelemből tudjuk, hogy az „Istenért és a hazáért!” és a „Velünk az Isten!” politikai lózungjai mögött veszélyes idolátria rejtőzhet, amely a népet, a nemzetet arra a helyre állítja, amely egyedül Istené.

A „kultúrharc” csábításai ellen meg kellene őriznünk Benedek pápa víziója iránti hűségünket: az európai kultúrában összeegyeztethető (kompatibilis) a keresztény humanizmus és az „egészséges laicitás”, a szekuláris humanizmus.

*

A kereszténység eleven, dinamikus valóság. Ha változások lépnek fel a kulturális paradigmákban, a keresztény lét új fajtái tűnnek fel és fejlődnek tovább. A biblikus szövegek és hittételek a hitvallásban évszázadokon keresztül változatlanok maradnak. De ahogyan ezeket a keresztények értelmezik, ahogyan ezeket korunk nyelvébe és saját kultúrájukba „átfordítják” és életükben alkalmazzák, az változik a történelem folyamán.

A vallási alapon igazolt bűntettektől, a politikai és ideológiai alapokon szerveződő vallás visszaéléseitől tragikusan megkínzott világban a kereszténységnek a vallás egy másik alakzatát és ettől eltérő szerepét kell felmutatnia – mégpedig a hit terapeutikus erejét. Az evangelizációnak, az egyház fő feladatának, amennyiben tényleg újnak kell lennie, nem pusztán a vallásos agitáció és mobilizáció formáit kellene felvennie, ahogy az a buzgó szektákra jellemző. A krisztianizálódással ellentétben, amely a pogányok megtérítését és a már fennálló krisztianitásba való (gyakran tűzzel és vassal történő) beilleszkedésüket jelentette, az evangelizációnak a keresztények megtérítésére kellene irányulnia, a statikus „keresztény létről” a dinamikus „kereszténnyé válásra”, a mélység keresésére kellene áttérnie.

Az egyházközségeknek, az egyházi mozgalmaknak és a rendi közösségeknek a keresztény egyetemek ideálja szerint mesterek és tanítványok testvéri közösségeivé kellene válniuk, ahol az igazságot szabad eszmecsere útján keresik; a hit, a remény és a szeretet iskoláivá kellene válniuk, ahol a contemplata alliis tradere alapelve szerint mélyen átelmélkedett tanításokat adnak tovább.

Tillmann Ármin fordítása

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2018/IV.

COPYRIGHT Tillmann Ármin

Tomáš Halík: Spiritualitás ———————————————————————- a vallás mélydimenziója

Türk Péter munkája

I.

Voltaképpen a vallással hogy állsz?¹ Számos kortársunk válasza Margit híres kérdésére gyakran sokkal homályosabban hangzik, mint ahogy az Goethe Faustjában áll: „Úgy érti, szervezett vallás? Nem járok templomba, nem hiszek az egyházi dogmákban, de nem vagyok ateista, sem pedig materialista. Van személyes istenem és egyéni spiritualitásom.”
Az európai vallás egy olyan folyóhoz hasonlatos, amelynek sok ágát a kiszáradás fenyegeti. A spiritualitás nevű ágban azonban olyan dinamikus az áramlat, hogy még a régi, túlságosan szűk partot is magával ragadja. Vajon azért van ez így, mert a spiritualitás fősodrát napjainkban – a globalizáció és a „világok kereszteződésének” következtében – egy halom távolabbi tengerekből érkező mellékfolyó táplálja? Vajon azért van ez így, mert csődöt mondott az egyház ősidők óta tartó fáradozása, hogy szabályozza és szigorúan kordában tartsa a spiritualitást? Vajon azért van ez így, mivel a modern kor extrovertált civilizációjának lármája kifárasztotta az embereket, és ezért arra vágyakoznak, hogy a kifelé irányuló terjeszkedést saját bensejükbe való behatolással egyenlítsék ki? Vajon azért van ez így, mert kortársaink olyan vallási formákat keresnek, amelyek rendkívüli élményeket és tapasztalatokat kínálnak, és nem terhelik meg az embereket túlzott erkölcsi igényekkel?
Néhány szociológus állítja, hogy Nyugaton a vallás spiritualitássá alakult át. Miután a protestantizmus megpróbálta a kereszténységből mindennemű szerzetesi jelleget kiűzni, elárasztotta a vallásos élet kontemplatív dimenzióját a zene, Bach és Schütz oratóriumai. Vajon nem torkollik-e ma – abban az időszakban, amelyben az egyházi intézmények vonzerejüket és hitelüket vesztik, amelyben Isten házai egyre üresebbé válnak és amelyben sok keresztény felhagy az egyház erkölcsi előírásaihoz fűződő elköteleződésével – a „vallásos energia” olyan szabályozatlan spiritualitásba, ami több szabadságot, spontaneitást és kreativitást ígér?

Úgy tűnik, a hangsúlyosan spiritualitás vallás felel meg korunk emberének, mert féltékenyen védi egyéni útjához való jogát, ugyanakkor meg akar szabadulni magányosságától is. A spiritualitás a hit személyes, belső megélése és más vallási alakzatoknál inkább kivonja magát az egyházi intézmények szabályozása és fegyelmezése alól. Ennek ellenére nagyon intenzív kommunikációs forma – mindenekelőtt „közvetlen érintkezés Istennel”. Gyakran persze meghitt kapcsolatba torkollik azokkal, akikkel ezen tapasztalatokat és élményeket az ember meg akarja osztani. A spiritualitás iránti érdeklődés semmi esetre sem puszta bevezetés a csendes egyedüllétbe, hanem új mozgalmak bölcsője és forrása is, valamint kisebb csoportoké , ahol annak tagjai azt a intim közelséget élik meg kölcsönösen, amit gyakran nem csak a hagyományos templomi közösségből hiányolnak, hanem amit saját családjukban is nélkülözniük kell.

A spiritualitás – különösen legradikálisabb formája, a misztika – a kereszténység története során mindig átlépte azokat a partokat és határokat, amelyeket az egyházi intézmények és hagyományok a vallásos élet számára kijelöltek. A misztikusok csak nagyon ritkán feleltek meg annak az ortodoxiának, amelyet a hierarchikus egyház „tanítóhivatala” rögzített. Kétségtelen: néhány nagy teológus (mindenekelőtt legyen itt Ágoston megnevezve) misztikus volt, és néhány misztikus (Eckhart mester, Keresztes Szent János) sok filozófust, valamint teológust inspirált és inspirál; manapság talán még többet, mint korábban. Az ortodoxia védelmezői azonban a misztikusokkal szemben mindig elővigyázatosak voltak. Gyakran (és sokszor nem indokolatlanul) gyanúsították őket szinkretizmussal, különösképpen kereszténység gnosztikus elemekkel történő vegyítése miatt. Ernst Troeltsch viszont azon a véleményen volt, hogy a misztika a vallásnak az „egyház” és a „szekták” mellett valamiféle harmadik formáját – egyfajta univerzalista vallásfilozófiaként jelenti, mely az egyes vallásokon belül jut érvényre.

A különféle vallások misztikusai között minden bizonnyal sok hasonlóságot lehet felfedezni. A spiritualitást ez a tény is vonzóvá teszi – különösen a mi korunkban, ami a távolikultúrák pluralitásával szemben nagyon is nyitott és hódol azoknak, ugyanakkor egyetemességre és egységre törekszik. A vallásközi dialógus néhány védelmezője azt állítja, hogy pontosan a spiritualitás – példaképpen a közös meditáció és a szellemi élmények kölcsönös megosztása – lenne a találkozások és a dialógus eszményi helye. Míg az egyes vallások teológiai tanai (vallásos doktrínái) és rituáléi lényegesen különböznek egymástól, mert a mindenkor adott kultúra kontextusába tartoznak, addig a spiritualitás és a misztika gyakran túllépnek ezen a kontextuson és – az erkölcsi alapszabályokhoz hasonlatosan – valami közösre és egyetemesre utalnak. Napjainkban szerzetesek és a kontemplatív gyakorlatot folytatók minden valláson átívelő „nagy ökumenéjéért” tett erőfeszítéseivel találkozunk. Némely keresztények, buddhisták és hinduk (valamint a misztikus áramlatok hívei az iszlámban és a zsidóságban) állítják, hogy ahol a különféle vallások hívői nem képesek egyességre jutni (hitvallás és tanítás területein ), mégis képesek a közös hallgatásra és meditálásra. Wittgenstein híres mondata – „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” – ebben a kontextusban új értelmet nyer.

II.

A mai keresztény spiritualitás iránt való érdeklődés kapcsán felmerülő hivatkozások és dilemmák megértéséhez egy rövid pillantást kell vetnünk a kereszténység történetére. A spirituális irányzatok legjellegzetesebb forrását a kereszténységben vitathatatlanul a „sivatagi atyák”, remeték, a keresztény szerzetesség későbbi alapítói képezik. Véleményem szerint számos keresztény kivonulása a 4. században és később is, egyfajta tiltakozásnak és másvéleményűségnek tekintendő a többségi kereszténységgel szemben, ami a Római Birodalomban, az új szabadságban és új előjogokban túlságosan is gyorsan otthonossá vált. Valójában tehát keresztény radikálisok kísérletéről volt szó, hogy egy másfajta kereszténységet hozzanak létre a pusztaságban. Ez a sivatagi kereszténység megőrizte a korai közösségek „eszkatológikus eufóriáját”. A meghonosodott, az „evilággal” jelentős mértékben konform kereszténységhez képest, amelyben az új föld és az új ég várakozása egy individualizált (a saját lelkének sorsában érdekelt) eszkatológiává alakult át, a korai szerzetesi közösségekben megmaradt az eszkatológiai távolság a világtól (saeculum), és az aszketikus életmódban, továbbá a szerzetesi fogadalmakban (főként a szegénységre és nőtlenségre vonatkozóan) jutott kifejezésre.

A régi egyház egyik leginkább figyelemre méltó teljesítményei közé tartozik, hogy elhárította az egyházszakadást és ezt a radikálisan eltérő kereszténységet a szerzetesrendek formájában magába integrálta és intézményesítette. A szerzetesség és a rendek a történelem folyamán nem pusztán a spiritualitás megújulásának forrásai voltak, hanem gyakran az azokkal összefüggésben álló egyházi és társadalmi reformok indikátorai is. Elég itt Cluny–re emlékeztetnünk, ami létrehozta hatalom megosztását állam és egyház között, továbbá a Lutherre, aki az egyház, és később a társadalom demokratizálódásához járult hozzá. Az egyházi tekintély állandóan a spiritualitásban rejlő radikalizmus szabályozásán és fegyelmezésén fáradozott – különösképpen olyan esetek tapasztalata nyomán, amikben az efféle radikalizmus szikrái a kolostorokból a világi rétegekbe terjedtek át, lángra lobbantva a forradalom csóváját. Ezek után nem csoda, hogy a misztikusok – beleértve azokat, akik később kanonizálva lettek és egyháztanítók rangjára emelték őket – az egyházon belül gyanúban álltak és gyakori üldöztetéseknek voltak kitéve.

III.

A spiritualitás régóta olyan robbanóanyagnak számított, amit csak sokat próbált specialistákra lehet rábízni, és túl erős borként csak azoknak szánták, akik (majdnem kizárólagosan a kolostorokban) a „nagyobb teljességre” való törekvésnek szentelték magukat. Ők voltak azok, akik meghatározták, hány csepp, avagy milyen higitásban legyen a bor a többi keresztény számára kívánatos. Nekik sokkal inkább az erkölcsi utasításoktól, továbbá a rituálékon való passzív részvételt szánták. A spiritualitásnak csak kevés formáját kínálták fel a szélesebb néprétegeknek, ezek hamar népszerűvé is váltak. A dominikánusok a rózsafüzért népszerűsítették, míg a ferencesek az érzelmi átélés két formáját tették lehetővé: a karácsonyi jászolt és a nagyböjti keresztútjárást.
Fontos pozíciót foglalt el a világiak spiritualitásában a Devotio moderna². Keletkezéséhez nagyban hozzájárult a középkori laikusok gyakran fellépő szükségállapota is. A középkorban mértéktelenül alkalmazott interdiktum (az egyházi intézményrendszer egyfajta általános sztrájkja) oda vezetett, hogy a szentségektől és egyáltalán a liturgiától megfosztott laikusoknak saját, közvetlen kapcsolatot kellett keresniük Istennel. Nem csoda hát, hogy ezen a módon, amellyel az egyházszervezet közvetítő szerepe nélkül segítettek magukon, előkészítette a talajt a reformáció számára.

A mai spiritualitáshoz való odafordulás éppenséggel a szükségállapot egyik kifejezése lehet olyan keresztények esetében, akik számára, az Egyház mint intézmény hiteltelenné vált, és amelynek nyelve – a liturgikus és teológiai kifejezésmód – érthetetlen és „pszichológiailag nem kielégítő”, amely saját nyelvüktől és valóságfelfogásuktól jócskán eltávolodott. Egyébként a teológiai észtől egy meghatározatlan kegyes érzés és élmény felé fordulás már Faustnak Margaréta kérdésére adott válaszában is fellelhető: „Minden csak érzés, hang és füst a név.”
A teológiai értelemre támaszkodó hitet a felvilágosodásban (különösen Kantnál) felváltotta egy udvarias agnoszticizmus. A szabaddá vált térbe belép a romantikával az érzés és a „vallásos tapasztalás” – emlékezzünk csak ezen a ponton Schleiermacher „érzésére” és James későbbi „religious sentimentjére”. Ezeket aztán a vallás tulajdonképpeni magjaként értelmezik: intézmény, dogma és rituálé ezen magnak csupán védőburkai, avagy másodlagos értelmezései lennének.

Hit és értelem skolasztikus frigyéből hátramaradt egy kétségbevonható utód: „A vallás az ész puszta határain belül.” A már a középkori skolasztikában is egyre nagyobb szerepet játszó értelem isteníti magát a modernitásban, és mindössze annyit hagy meg a kereszténységből, ami megáll a felvilágosodott értelem ítélőszéke előtt.

A felvilágosodás „természetes vallásának” most tehát a hagyományos történelmen, kinyilatkoztatáson, hagyományon és autoritáson alapuló („pozitív”) vallásokat kell felváltania. A felvilágosodás száműzi a „pozitív” történelmi vallásokat az értelemnek hódoló értelmiségiek szalonjaiból, legfeljebb azok esztétikai és emocionális értékét ismeri el. Ugyanakkor a szépség és az érzés éppen az a két pillér, amelyekre a romantika majd a vallás rehabilitálását alapozza. A felvilágosodás a kereszténységet az értelem és a morál vallásává alakította át; a romantika újraértelmezte a kereszténységet, és azt a szépség és érzés vallásává változtatta.

IV.

A XVIII. századi felvilágosodásvallása a XIX. században létrehozta a tudomány pszeudovallásos kultuszát, a szcientizmust. A XIX. század romantikus kereszténysége két, még ma is élő utódot hagyott hátra. Az egyik az esztétizáló tradicionalizmus a maga konzervatív ideológiájával és utópikusságával, középkor után vágyakozó nosztalgiájával (pontosabban aziránt, ahogyan a romantika elképzelte a középkort). A másik a pietista odafordulás a szív csöndes szentélyéhez, ahol az ember menedéket keres a modernitás lármájától elől. A „romantikus vallásosság ezen két utóda” olykor kiegészíti és kíséri egymást. Gyakran mindkettő undorral fordít hátat a modern „világias” társadalomnak, a „fogyasztás világának”, a technikai civilizációnak és így tovább.

E két irányzat csupán két arca annak az 1848 és 1958 között uralkodó katolicizmusnak, amikor az egyház ellenségeitől körülvett bástyaként tekintett magára. A katolicizmusnak ez az alakja az európai modernitással szembeni ellenkultúra, az „antimodernista harc” katolicizmusa, amelyben a neotomizmus uralkodik hivatalos ideológiaként. Jellegzetes példája az akkori „hivatalos teológusok” régebbi misztikus hagyományokhoz fűződő viszonyára Garrigou-Lagrange kísérlete, miszerint, aki Keresztes Szent János művét a neotomista metafizika szellemében értelmezi újra.
Ez a mentalitás egy sziruposan szentimentális spiritualitást idéz elő – és ezen olcsó, szentimentális giccs szellemében értelmezik a leginkább figyelemre méltó személyiségeket, mint például Lisieux-i Szent Terézt. Ezenkívül továbbra is eleven marad a Krisztus szenvedése által kiváltott szadomazochista bűvölet – példaként álljanak itt Anna Katharina Emmerick látomásai, a későromantika kultuszkönyve, korunkban „Jézus Krisztus passiója”³ cím alatt futó filmadaptáció a tradicionalista Mel Gibsontól, hollywoodi akciófilmek rendezőjétől és színészétől.

V.

Ezen a helyen szeretnék idézni egy találó kijelentést Thomas Moore kortárs írótól, a „Dark Eros” című könyvéből. A következőket mondja: Miután a szent a felvilágosodás győzedelmes hadjárata nyomán az ész-és-erkölcs vallásának adta át helyét, két övezetben települt meg, amitől a felvilágosodott ész folyvást szédelgett: a szexusban és az erőszakban. Ez a belátás egyszerre magyarázattal szolgál számomra arra nézve, hogy manapság miért a szex és az erőszak a domináns témái a tömegmédiumok „spiritualitásának”. Cikkeimben és könyveimben gyakran védelmezem azt a tételt, hogy a tömegmédiumok „korunk vallásává” váltak, miközben a kereszténység megszűnt vallásként funkcionálni. A médiumok a vallások egy sor jellegzetes szocio-kulturális szerepét is betöltik: magyarázzák a világot, döntenek arról, hogy mi az igaz és a fontos (igaznak az mondható, amit az ember a „saját szemével” a képernyőn látott, míg fontosnak az, ami a hírekben az első helyen állt), nagy szimbólumteremtő erejük van és felkínálják a történésekben való részvételt is, jelentős befolyásoló tényezői az emberi milliók gondolatvilágának és életstílusának. Vajon csak formai van szó, vagy tartalmi kérdésekről van szó? Korunk médiumai kétségtelenül nem egységes alapelveket közvetítenek, sokkal inkább a vélemények pluralizmusa és tarka-barka összevisszasága jellemzi őket – ámde nem kínál fel bizonyos és igen befolyásos spiritualitást számunkra ez a sokszínű „szórakoztatóipar”? Hadd mondjak egy általánosan érvényes példát: Sok ember számára, akik életüket üresnek, banálisnak és értéktelennek élik meg, a televízió lehetőséget nyújt „titkos, titokzatos részvételre” (participation mystique) a celebritások vagy a tévésorozatok hőseinek virtuális életében.
A II. vatikáni zsinat alatt az egyház lemondott az „ostromlott erődítmény“ mentalitásáról és megnyitotta kapuit a párbeszéd felé: szándékát fejezte ki az ökumenikus párbeszédre, a vallásközi párbeszédre és a szekularizált világgal való párbeszédére. A zsinat utáni megújulás változásokat hozott a liturgia területén, valamint egyházi intézmények adott szerkezeteinek területén is, teret engedett a teológia új irányzatainak és a lelkipásztori gyakorlatnak. Érzésem szerint azonban ez a fajta megújulás nem járt a spiritualitás jelentős megújulásával – amennyiben spiritualitás alatt az általános egyházi „légkört” értjük.

A katolikus spiritualitásban az új irányzatok túlnyomórészt csak később jelentkeztek, méghozzá ökumenikus és vallásközi kapcsolatoknak köszönhetően. Egyes katolikus körökben bensőséges érdeklődés éledt a keresztény Kelet és annak spiritualitása, liturgiája és művészete iránt. Protestáns oldalról, főként az amerikai egyetemek evangelikális imaköreiből átterjedt a katolikus környezetre a pünkösdi spiritualitás szikrája, ami később karizmatikus megújulási mozgalom alakjában honosodott meg. Az erős érzelmi töltetű összejövetelek, a csodával határos „gyógyulások”, a „nyelveken imádkozás”, valamint az ördögűzés evangelikális stílusa mellett némely katolikus karizmatikus csoportok átvették az evangelikál fundamentalista teológia néhány alapvonását, elsősorban az egyházon kívüli spiritualitás démonizálását. Ezzel szemben néhány katolikus misszionárius kapcsolata a távol-keleti kultúrákkal olyan kísérletekre vezetett, hogy a keresztény spirituális gyakorlatát némely kívülről vett elemmel akarják gyarapítani – így átvettek elemeket a hinduizmusból (általában a rádzsa-jóga és az Advaita Védanta kombinációiról van szó) és a buddhizmusból (különösen a zenből, a théravádából és a tantrából). Az „interspiritualitás“ vagy az úgynevezett „mélyökumenizmus“ kísérletei a „sokrétű vallásos identitás” általános trendjéhez tartoznak. Jelenleg ezen a területen a buddhizmus és a judaizmus kombinációja tűnik a leginkább elterjedtnek, különösen kedvelt az Egyesült Államokban. Kétségkívül jogos a kérdés, hogy mennyiben szól a „világok egymást áthatása” az egyes esetekben különböző civilizációk adományainak cseréjéről (ahogy ezt II. János Pál pápa a keleti és nyugati egyházzal kapcsolatosan megjegyezte), avagy sokkal inkább utópikus fáradozások új variánsáról van szó, hogy „vallásos eszperantót” hozzanak létre.

Carl Gustav Jung azon a véleményen volt, hogy a kereszténység túlságosan az erkölcsre, valamint „Krisztus külsőséges követésére” mint „erkölcsi példaképre” összpontosított, míg elhanyagolta Krisztus követését mint a saját énnek Krisztusba transzformáló művészetét . Jung a „jóga” valamiféle párhuzamát kereste kereszténységben, és ezt az alkímiában vélte megtalálni. Jung egyébként a posztmodern spiritualitás, a „New Age” keresztapjává vált, annak okkultista és ezoterikus bűvöletével egyetemben.

Amennyiben egy katolikus a posztmodern spiritualitás néhány vonását „eretneknek” nevezi, úgy érdemes felidéznie Chesterton meghatározását az eretnekségről: eretnekségnek mondhatóak az őrültté vált igazságok. Számomra az „eretnekségek” olyasvalamik, amelyek a mélylélektani a komtexusokhoz hasonlatosak: az, ami elhanyagolt, alábecsült, a tudatos érzékelésből és gondolkodásból elűzött, nem szűnik meg létezni – a tudattalan mélyében ezek a részecskék egy halom lelki energiát vonzanak magukhoz, „konkurens énné” válnak és megzavarják a lelki élet harmóniáját, amennyiben a tudattalan mélyéből nem halásszák ki és a bővülő tudatba újra nem integrálják őket. Az, amit az egyház figyelmen kívül hagyott, elutasított és alábecsült, általában „eszét vesztett, megtévelyedett igazsággá” vált. A posztmodern spiritualitás néhány „vad formája“ is gondolkodásra sarkallhatná a teológusokat arról, vajon nem a szabadság elfeledett szempontjainak értékes töredékeit, „a logosz magvait” kellene-e keresniük bennük.

A kereszténység jelentős kritikusai, mint például Nietzsche és Jung koruk kereszténységében nem azt lelték meg, ami különösen a szívügyük volt: a lehetőséget, hogy a nappal igazságában úgymint az éjszaka igazságában jelen lehessenek, az értelem és a rend világát csakúgy, mint a tragikum és a szenvedély világát komolyan vehessék, és az „értelem pókhálójából” kiszabadulhassanak. Ehhez hasonló gondolatok keringhettek mesterem, Jan Patočka fejében is, amikor a kereszténységről mint „befejezetlen projektről” beszélt.

A teológiám a kereszténység ellaposodása elleni erőteljes tiltakozás, ami megelégszik a harmónia felett érzett ámuló örömmel. Ez kibékülés az ésszerű renddel és az „intelligens tervvel”, természetben és történelemben egyaránt: egy ilyesfajta „apollói” illetőleg „esztétikai” hitet felszínesnek tekintem, alapjában pogánynak és nemkereszténynek – egyoldalú leegyszerűsítésnek. Az isteni rend harmóniája feletti öröm csak egy aspektusát kellene képeznie hitünknek; azonban egyoldalú, „eretnek” marad, amennyiben a tapasztalat másik oldalát kiszorítja, ami – főként az előbbitől elhatároltan – sötét, kaotikus, abszurd és tragikus. Csak egy ilyen életfelfogás igenelhető melyben mindkét oldal – a „világos” és a „sötét” – teljes érvényű, ami nem esik áldozatául leegyszerűsítő egyoldalúság kísértésének, hanem teret kínál világ és élet kettős megtapasztalásának.

Nietzschének igaza volt abban, amikor kora kereszténységének szemére vetette, hogy túlontúl a nappal, a fény, a jó és az értelem „apollói” szelleme uralja. Ennek hagyományában emlékeztet bennünket Patočka utolsó és legfontosabb művében a visszafordulás lehetőségére és szükségszerűségére, ami korunk – a „kései kor” – tragikus tapasztalatának gyümölcseként, a „nemlét éjszakájának fordulatából” sarjadzik. Az újkor keresztényei a bibliai történetekben és a keresztény hagyományban fellelhető istenhitet a felvilágosodás naiv-optimista premisszájára cserélgették – és néhányan még ma is összetévesztik azzal a premisszával, mi szerint „valami van felettünk”, melynek feladata arról gondoskodni, hogy a világ képzeteink és elvárásaink szerint működjön. Amikor az ateisták kijelentik, hogy ilyen isten nem létezik, akkor a keresztény teológusoknak kellene ezzel elsőként egyetérteniük.

Mélyen meg vagyok arról győződve, hogy a keserű történelmi tapasztalatok – a külső üldöztetés és a belső válságjelek – valamint a kritika acélfürdője, melyeken a kereszténység a modernitásban keresztülment, feltárja ma annak a lehetőségét, hogy a hit megértésében és átélésében elmélyüljünk. Egy felnőtt kereszténység (melyről Dietrich Bonhoeffer, a „vallásnélküli kereszténység” és az „drága kegyelem” prófétája fogságában álmodozott) nem a „népek platonizmusa” lesz, sem pedig altatószer, hogy túlvilági jutalmunkról álmodozzunk. Arra vagyunk hivatottak, hogy ne csak az „örvendezővel vigadjunk”, de a „szomorúakkal is sírjunk”.

Számomra ez arról szól, hogy a triumfalizmus és egy kiokoskodott apologetika olcsó trükkjei révén ne veszítsük el azoknak a „részigazságát”, akik a hitet mint vigasztalást elutasítják, mivel ők nagy szenvedések keresztjét hordják. Az „értelemvesztés” okozta szenvedés, a világ abszurd káoszként való megélése (ahogy ezek példának okáért a kortárs művészet nagy részében kifejezésre jutnak) a megváltatlan világ értékes tapasztalata.

VI.

A könnyedén mosolygó kereszténységet, amely azonosul a jó folytonos haladását és növekedését hirdető ideológusok evolúciós optimizmusával, a valóságban sokkal inkább mint az emberek „ópiumát” avagy másfajta fájdalomcsillapítóját kellene elvetni, mivel még hosszútávon is hatástalan, és inkább többet árt, mint amennyit használ.

Amennyiben nem ismerjük fel az éjszaka tapasztalatának jelentős spirituális és teológiai értékét (és ehelyett csak a „nappal logikájánál” veszteglünk, úgy teológiánk és spiritualitásunk sekélyes lesz. Nem jutunk el az igazsághoz, amennyiben egy ellentmondásmentes és mindenre magyarázatot kínáló elméleten fáradozunk – csak tarka mozaikként fedezhetjük fel, melyből még a színtelen kavics sem hiányozhat (és egyetlen kavicsot sem vethetünk el amiatt, mert az ízlésünknek nem megfelelő vagy szálka a szemünkben). Alapvetően a becsületes teológiai és filozófiai foglalatosság megfelel egy szimfóniakomponálásának, melyből a diszharmonikus hangzásokat és a nem konvencionális hangsorokat előzetesen nem zárhatjuk ki.

A keresztény reménység optimizmus és pesszimizmus vitáján kívül áll –egyikükkel sem egybevágó. Egyik könyvemben megpróbáltam kimutatni, hogy a felvilágosodás hagyományának optimizmusa csupán kiüresedett, elvilágiasodott karikatúrája a reménység keresztény erényének. A pesszimizmus és a nihilizmus persze szintén „eltévelyedett igazságok” – amennyiben az ősbűn veszélyesen egyoldalú olvasatát és annak következményeit tanítják. Mindenesetre a mai keresztény nem arra hivatott, hogy diadalmasan megállapítsa: teológiája képes a régi illúziók felelevenítésével az újonnan megnyíló szakadékok áthidalására. Sokkal inkább arra van szükség, hogy a kortársaink ezen tapasztalatait együtt éljük át és hitünkben hordjuk ki őket – és így teljesítsük az egyháznak a legutóbbi zsinaton tett ígéretét, hogy „korunk emberének öröme és reménye, szomorúsága és félelme Krisztus tanítványainak öröme és reménye, szomorúsága és félelme is.”

Tillmann Ármin fordítása

•••

MEGJELENT Pannonhalmi Szemle 2018/ II.

COPYRIGHT Tillmann Ármin

———————————————–

1Johann Wolfgang von Goethe: Faust. Budapest: Kalligramm 2015, 3415. verssor.

2„Modern lelkiség”: lelkiségi irányzat a 14-15. században amely a katolikus egyház lelki és erkölcsi megújulását tűzte ki célul; ld. Kempis Tamás: Krisztus követése. (a ford. megjegyzése)

3Magyarul A passióként forgalmazták (a ford.)

Jézus, a bűnbak ••• A kereszténység az erőszakról – René Girard vallásfilozófus

Maria Helena Vieira da Silva munkája

Thomas Assheuer: A könyveiben ön egyedülálló módon tárta föl azt, hogy miben áll a zsidó-keresztény vallás legfőbb öröksége: nevezetesen az erőszak meghaladásában. Ám manapság, a vallás kétezer éves hatástörténete nyomán az ellenkezőjét éljük meg, az erőszak kirobbanását. Nem zavarja ez mélységesen valláskutatóként?

René Girard: Nem, egyáltalán nem annyira meglepő. Mint tudja, a vallás két formáját különböztetem meg. Az egyik egy archaikus vallás, amely alapvetően a véráldozaton, tehát erőszakon és erőszakos cselekvésen alapul. Ezzel áll szemben a kereszténység. Ez delegitimálja az archaikus vallást. Pellengérre állítja és megvonja tőlünk az áldozatot. Döntően természetesen a passió-történetben, de a Biblia sok más helyén is.

– Ennek ellenére a kereszténységben is az áldozat áll a középpontban.

– Igen, de egészen másként. A döntő különbség az, hogy a bibliai szöveg felismeri az áldozat ártatlanságát. Az archaikus vallásokban az áldozat mindig vétkes. Krisztus után már nem tudunk úgy ölni mint az archaikus vallások idejében, legalábbis néhányan közülünk nem tudnak. Sőt azt mondanám: vallási kultúránk szelleme teljesen ellene van az erőszakos áldozatnak és valamiféle szent erőszaknak. Bár még továbbra is bűnbakokat keresünk, de mélyen elítéljük ezt a gyakorlatot. Ezzel szemben az archaikus vallások alapvetően a bűnbak rendszerén alapulnak – ártatlanok feláldozásán.

– Lehet azt mondani, hogy az iszlámista terroristák a maguk vallását archaikus áldozatvallásként értelmezik?

– Igen, legalábbis ez a benyomásom. Bár nem tudom, hogy az iszlám alapjában archaikus vallás-e, de azt gondolom, hogy a fundamentalisták az iszlámot áldozatvallásként értelmezik.

– Nem a lealacsonyításra és a megalázásra reagálnak a fundamentalisták?

– A Nyugat technikai fölényével kétségtelenül elnyomta az iszlámot. Kizsákmányolta erőforrásait és gyarmatosította. Így tekintve az algériai háború prófétikus helyzet volt. Ám ugyanakkor elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem olyan korokra, amelyekben a politika vallásba csapott át, például a kommunizmusban. Eddig azt hittem, elmúlt és még egyszer megúsztuk. Ám most az iszlám vehemens visszatértével szembesülünk; egy olyan mozgalommal, amely mintegy egyik napról a másikra jelent meg a világ színpadán. Gondoljon csak szeptember 11-re. Egyszóval: számomra a radikális iszlámizmus hasonlít olyan régebbi mozgalmakra, amelyek teologizálták a politikát, és ezt roppant fenyegetőnek tartom. Remélem, hogy ez pusztán az iszlám romlása, nem pedig a lényege.

– Ez azt jelentené, hogy az iszlám reformációja csak akkor lenne eredményes, ha újra meghúzná az archaikus és nemarchaikus vallás határát?

– Döntő az, hogy az iszlám milyen viszonyban van azokkal a vallási hagyományokkal, amelyek véget vetettek a véráldozatnak és a bűnbak-rendszernek. A bibliai hagyomány újra meg újra olyan embereket mutat, akik erényesnek gondolják magukat, jóllehet valójában ártatlanokat ölnek. A Biblia kezdettől fogva – és ezeket a helyeket még mindig nagyszerűnek találjuk – meghiúsította a véráldozatot.

– Nemcsak az iszlám erőszakos. A kereszténység vére is nyomot hagyott a történelemben, legalábbis a középkorban. A biblikus vallásoknak nem volna erőszakos magjuk?

– Az erőszak magva az emberben rejlik. Mindenesetre az archaikus vallásoknak a kereszténységnél jobban sikerül az erőszak emberben rejlő magvát elrejteni, méghozzá a a vallás erőszakossága révén.

– A Biblia tehát elejét veszi annak a lehetőségnek, hogy erőszakkal oldjunk meg problémákat?

– Amennyiben egy nem-erőszakos vallásban él, le kell mondania az erőszakról, méghozzá önként, ami sokkal nehezebb. Minél kevésbé alapszanak intézményeink az erőszakon, annál kevésbé képesek megvédeni bennünket saját erőszakosságunktól. Ami annyit jelent, hogy csak magunkat vádolhatjuk: az erőszak, amit gyakorlunk, a saját erőszakunk. És semmi másról sem beszél a kereszténység. Természetesen újra és újra kudarcot vallunk az erőszakkal, de ezért van szükségünk a kereszténységre. A kereszténység egy kikerülhetetlen kockázat és az archaikus vallások bűnbakjának pótléka. A pótlék pótléka.

– És ebben állna a különbsége a radikális iszlámhoz képest?

– Úgy mondanám: amikor a kereszténység eszkatologikus dolgokról beszél, akkor nem a világnak Isten általi elpusztításáról beszél. Amiről beszél, az a világnak az emberek révén történő elpusztítása. A fundamentalistáknak nincs érzékük ehhez az átható különbséghez. A vallási fogalmaik mögött még mindig archaikus kategóriákban gondolkodnak.

– Sokan állítják, hogy a monoteizmussal az erőszak új formája jött a világba. Például az Ótestamentumban, ahogy a Makkabeusok véres felkelését ábrázolja.

– Meglehet, hogy ez az erőszak egy új formája, amely intenzívebb más erőszaknál. De az mégis fölöttébb kérdéses számomra, hogy az Ótestamentumban az erőszak abszolút új formája lenne jelen. Az, hogy kultúrák, népességek és fajok kölcsönösen kipusztítják egymást, egészen a neandervölgyi és a cromagnon-i korszakig vezethető vissza. A Biblia különlegessége abban áll, hogy ezt az erőszakot nyíltan és egyenes leírja. Bemutatja, miként törölnek el ellenséges városokat és teljes népességeket. Szövegként a Biblia talán erőszakosabb mint az antik mitológia. Ezt nem a Biblia ellenében mondom, ellenkezőleg.

– És miben áll akkor az erőszak ábrázolásának különbsége?

– Az antik mitológia nem látja át saját erőszakosságát, ez a döntő különbség. Mindig vétkes embereket mutat, akik vétkesek. Vagyis, akik a mitologikus elbeszélésekben erőszakkal élnek, nem fogják fel saját erőszakosságukat, egy helyen sem. Sőt azt állítják, igazságot tesznek. Először a Biblia látja át – és ezt csodálom benne – az archaikus erőszakot és a részünket benne.

– Ennek ellenére vannak neves megszólalók, akik azt állítják, hogy a zsidóság és a kereszténység űzött ki bennünket az antikvitás Paradicsomából. A monoteizmus kitalálásáig az emberek békésen élhettek Görögország vagy Egyiptom ege alatt.

– Ha olvassa az antik tragédiákat, láthatja, hogy az antikvitás nem feltétlenül élvezet volt. Egy olyan világ volt, amely csak egyetlen tekintetben volt jobb a miénknél: az embereknek csak kardjuk volt, de nem volt atombombájuk. Ha lett volna, akkor az antik világ ugyanolyan lett volna mint a mienk: egy erőszakkal teli világ, amelyben senki sem akarja önként megadni magát.

– Nem volt a pogányság toleránsabb és békésebb a bibliai vallásoknál?

– Ismerem ezeket az érveket. A pogányság magasztalása valójában csak azt mutatja, hogy az emberek nem akarják magukat kitenni az Evangéliumnak vagy nem nőttek föl hozzá. Ugyanis bizonyos tekintetben a kereszténység szélsőségesen komplex vallás. Első látásra egyáltalán nem látszik különbözni attól, ami előtte volt. A kereszténységet lehet áldozatvallásként értelmezni, és a középkorban teljességgel így történt. Időközben másként értjük a kereszténységet. Egyre inkább megértjük, hogy mindenekelőtt egy valamit követel – nevezetesen békét.

– Miért teszik mégis a monoteizmust felelőssé a modern erőszakért?

– Mert nem engedi meg, hogy az erőszakot mint üdvös eszközt alkalmazzuk az erőszak ellen. A kereszténység nem óv meg bennünket oly módon, ahogy azt az archaikus vallások a véres áldozatokkal teszik. És ezért vádolják azzal, hogy erőszakot vált ki.

– A monoteista vallás a mi bűnbakunk?

– Egyértelműen. Az, aki saját erőszakosságunkat megmutatja és leleplezi, hirtelen a vádlottak padján találja magát. Saját erőszakosságunk hevesen védekezik egy olyan vallás ellen, amely megtiltja, hogy erőszakkal éljünk. Ezért tökéletes bűnbak a kereszténység, és ráadásul annak is nevezte magát. Jézus önkéntes bűnbak volt. Egy olyan vallást hagyott hátra, amely elénk tárta együttélésünk erőszak- és áldozatmechanizmusát. Ezért provokatív az olyan emberek számára, akik a keresztény vallást minden lehetséges módon tagadni és temetni törekszenek. Ezzel a másodjára szólítják elő az erőszak istenét, ami aztán tényleg egy új pogányságba vezető út volna. De lehet, hogy ebben mély irónia rejlik. Ha ugyanis az egész világ szövetkezik a vallás ellen, akkor talán az emberiség békéssé válik. Ez lenne mondhat a humanitás csúcsa. Úgy teljesítjük be a kereszténység küldetését, hogy minden erőnkkel tagadjuk.

– Bush elnök is folyvást a kereszténységre hivatkozik. Nincs-e meg minden okunk arra, hogy ezzel a vallással szemben szkeptikusan lépjünk fel?

– Az amerikai politika vallási vonatkozásait hihetetlen mértékben túlhajtják. Az USA szerencsétlensége nem a politika teologizálásából ered. Ez abban áll, hogy Bush van hatalmon és félelmetes hibát követett el – ez az iraki háború.

– És miért tekintik mégis a monoteizmus kritikáját értelmiségi közegben jó modornak?

– Igen, ez valóban komikus. Számomra úgy tűnik, manapság azon vagyunk, hogy e világ minden nyomorúságát a bibliai vallásokra terheljük, és ez elég jól megy. Ahelyett, hogy elismernénk a tényt: a vallás elsősorban az emberi erőszakról szól, bűnbakká tesszük. Így mentjük fel önmagunkat. Ezzel elkerüljük, hogy szembe keljen nézni az igazsággal – nevezetesen saját erőszakhoz fűződő viszonyunkkal. Ha mindenben a kereszténység vétkes, akkor nem kell bevallanunk az erőszakhoz fűződő titkos cinkosságunkat.

– Ha ma a monoteizmust vitatjuk, akkor valójában saját erőszakosságunkat vitatnánk?

– Én így látom. És ez a vita valószínűleg a legérdekesebb, azok közül amelyeket az emberek önnön erőszakosságukról folytattak. Egyre inkább rájövünk, hogy az erőszak nem katartikus, hanem pusztító. Létezik közöttünk egy mimetikus mechanizmus, amely egyre tovább fokozza az erőszakot. Még egy lépés, és végünk. A háború és erőszak elér egy pontot, ahol mindent elpusztítanak. Ez az extrém erőszak, amire ma képesek vagyunk, nyilvánvalóan mégsem elegendő annak kikényszerítésére, hogy felhagyjunk az erőszakkal. Így nézve fölöttébb felvilágosító helyzetben vagyunk. Megmutatkoznak az erőszak mindenféle lehetséges formái. Amelyek a sajátjaink.

– Hogy szakítható meg az erőszak és ellenerőszak köre?

– Nem tudom. Csak annak lehetőségét látom, hogy a kereszténység jó értelmezésével szolgáljak. Fel kell ismernünk, mit kíván tőlünk a kereszténység és azt, amit bizonyos tekintetben ránk hozott: megnövelte a szabadságunkat. A szabadságát annak, hogy elpusztítsuk vagy hogy megmentsük magunkat. E pillanatban úgy tűnik, inkább a pusztítást részesítjük előnyben. De a monoteizmust a mostani helyzetért felelőssé tenni – vicc.

– Németországban gyakran úgy értelmezték, pl Botho Strauß, mint aki a szentet az erőszakban mutatja meg. Félreértik?

– Sajnos ez gyakran megtörtént. Vagy egészen pacifistának tartanak, vagy olyan embernek, aki az erőszak szerelmese. Egyik sem vagyok.

Thomas Assheuer

(DIE ZEIT 2005. 03. 23.)

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2018/2

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Együttélés az iszlám világgal? —————————————————-Uwe Simson

(RÉSZLETEK a Merkur. Deutsche Zeitschrift für europäisches Denken 2004/2 számában megjelent naulmányból.)

Az iszlám világ harcos Nyugat-ellenességét nem lehet nem észrevenni; de a „dialógus” iránti mégoly jószándékú elkötelezettséggel sem lehet kiűzni a világból. Míg a legtöbb iszlám kormány valamelyest korrekt viszonyt tart fenn a Nyugattal, az a politikai melódia, amire népességük nagy része hallgat, egy Nyugat-ellenes iszlámizmus.

Ezt a Nyugat-ellenességét olykor a nyugat politikai és katonai lépéseire adott reakcióval, avagy a palesztinai konfliktussal magyarázzák. Ám a leglátványosabb támadás mutatja, mire is megy ki a játék: a World Trade Center a Nyugat gazdasági, katonai és kulturális hatalmának látványos jelképe volt – egyszersmind az iszlám ilyetén hiányosságaié is.

Az iszlám, a kereszténységtől eltérően mindenek előtt mint győzedelmes világi hatalom lépett a történelembe és elsősorban ilyenként is határozta meg magát. A mai hatalmi viszonyokat istenkáromlásnak, az ördög művének tekinti. A mindig és mindenütt megnyilvánuló nyugati elsőség teszi a saját gyengeségét kínzó bizonysággá – és kelt gyűlöletet. Oroszország, India és Kína sokkal inkább elnyomja moszlim népességének millióit, mint Izrael a palesztinokat. Ha ennek ellenére a felháborodás mégis elsősorban ellenünk irányul, akkor nem annak szól, amit teszünk, hanem annak, ami vagyunk.”

A hatalom az emberiség történetében különböző alapokon nyugodhatott. Korunkra az a jellemző, hogy egyetlen elem döntő tényezővé vált: a hatalom ma eredményes iparosítás eredménye.

(…)

Az iszlám világ új öntudata tehát a kínaival ellentétben nem támaszkodhat mutatós teljesítményekre – a mi kulturális kétségeink éltetik, amelyek persze megbízható alapot jelentenek. Saját értékeink lebecsülése és az idegen értékek (amelyeket ehhez még ismerni sem kell) reflexszerű respektálása például oda vezet, hogy eltűrjük, sőt támogatjuk a mecsetek építését, míg Törökországban a templomok építése természetesen elképzelhetetlen, s egy ilyen országot közülünk sokan gondolkodás nélkül felvennének az Európai Unióba.

(…)

Milyen tényezők meghatározóak ebben? A földrajzi környezetnek nem lehet nagy hatása, hisz különben Finnország nem lenne gazdag, Marokkó pedig szegény. A gyarmati függés sem lehet, hisz Marokkó éppoly hosszú ideig volt idegen uralom alatt, mint a ma autókat exportáló Korea. Végül a gazdasági-társadalmi rendszer sem vezet messzebb, hiszen a sikertelen országok közül néhányan a terv-, mások a piacgazdaságot választották, némelyek pedig mindkettőt kipróbálták; a kevés sikeres esetében keveredik a kettő.

Valami másnak kell tehát lennie. Közelebb kerülünk a tárgyhoz, ha feltesszük a kérdést, milyen tulajdonságok jellemzik az eltérő teljesítményű csoportokat. Ekkor megmutatkozik, hogy a sikertelenek csoportját nagyrészt fekete-afrikai államok alkotják, hogy az iszlám országok nem tettek szert lényeges haladásra (kivéve a nagy kínai kisebbséggel rendelkező dél-kelet-ázsiai országokat – Malájziával az élen) és a legsikeresebbek a „konfuciánus” államok közül kerülnek ki.

(…)

A pótlólagos fejlődés sikerének vagy kudarcának– ez a hipotézisem – a kulturális örökség egy mérvadó világképe a meghatározó, amit a világ nagy kultúrái keletkezésük társadalmi alapszerkezetéből fejlesztettek ki, és ami az emberek figyelmét meghatározott tényállásokra irányítja, mások felől pedig eltéríti, ami bizonyos cselekvési módokat reflexként hív elő és másoknak elejét veszi. Maga a világkép nem vonható kétségbe – abszolút uralmat gyakorol.

(…)

Az iszlámban az uralom – nem úgy mint Kínában – nem a saját társdalom, nem a saját kultúra fejleménye; az uralmat egy alapjában paraszti többségre kívülről rátelepedett uralmi kaszt gyakorolja. Az iszlám hatalmi kötelék, amint az Arab-félszigeten túl terjed ki, kulturálisan heterogén elemek konglomerátuma, amit az uralkodó kisebbség erőszakkal tart össze, nem pedig kulturálisan megalapozott konszenzussal, miként a kínaiaknál.

(…)

A kínaiak elégedettek, ha nyugalom és rend uralkodik, és intézhetik ügyeiket – amit más kínaiakkal bizalomra alapuló együttműködésben gyakorolnak. A felsőbbségtől elsősorban azt várják el, hogy békén hagyják őket. Gazdaggá az válik, aki eredményesen ténykedik.

A moszlimok esetében bonyolultabb a helyzet. A javak megszerzésének iszlám módozata a korai iszlám társdalom alapstruktúrája határozza meg: az uralkodó kisebbségen belül konkurencia dönti el az uralom hozadékában való részesülést, azaz a többségből kisajtolt „többletterméket”. Nem a produktív válik gazdaggá, hanem az, akinek jó pozíciója az uralkodó kisebbségen belül.

(…)

Ércként érintetlen maradt az értékek, normák és viselkedésmódok eredeti, imponálóan zárt építménye, ami már néhány száz évvel a hódítás után sem a korabeli állapotokat, hanem a hősi ősidő realitását képezte le. Ennek következménye egyfajta „fantomfájdalom”: az iszlám világkép egy olyan uralkodó kaszt világképe, amely már senki fölött nem uralkodik.

A mai iszlám társdalmakban tehát nem individuumok utasítják el a termelékenység fejlődését; sokkal inkább a társadalom, amely a produktivitást kezdettől fogva nem saját ügyének tekintette, ma pedig megörökölt és kulturálisan megszilárdult világképénél fogva nincs abban a helyzetben, hogy a modern produktivitás alapjait megértse. Ma az iszlám világban általános a meggyőződés az iparosodás kudarcáról: forrón vágyták a technikát, az ipart és a jólétet, de sajnos semmi sem lett belőle.

(…)

Az iszlám világ továbbra sem termelékeny, szegény, gyenge és nagy területeken kaotikus állapotok jellemzik. Ami még súlyosbítja a helyzetet: nem is tesz komoly kísérletet e helyzet megváltoztatására. És mindennek tudatában is van: a menekültek számának drámai emelkedése 1989/90 táján nem magyarázható a politikai elnyomás fokozódásával, hanem a kormányok által táplált, többnyire szocialista színezetű jóléti illúziók összeomlásával.

(…)

Prioritása a reálpolitikának van; a legitimáláshoz kellő vallási eszközök mindig is találtattak. A vallás a társadalmi folyamatokban a függő változó – a független a hatalomra és jólétre irányuló törekvés. Azt, amiről szó van, szinte tragikus módon a tény mutatja, hogy sok millió fiatal muszlim számára a Nyugat vágyott megsemmisítésére csak egyetlen alternatíva adott: a kivándorlás Nyugatra.

(…)

MEGJELENT: Uwe Simson: Koexistenz mit der islamischen Welt? Merkur 2004/2

Sarazzin – Lettre International – interjú

Részletek Klasse statt Masse Lettre International (Berlin) 86. (2009/4) számában megjelent interjúból

(…)

Abba kell hagyni „a” bevándorlókról szóló beszédet. Szemügyre kell vennünk egyszer a bevándorlók különböző csoportjait. A vietnamiak: a szülők alig tudnak németül, cigarettát árulnak, vagy egy kioszkjuk. A másodgenerációs vietnámiaknak sokkal jobb jegyeik vannak a németeknél és nagyobb arányban érettségiznek le. A kelet-európaiak, ukránok, fehéroroszok, lengyelek, oroszok tendenciálisan ugyanezt az eredményt mutatják. Integrálódásra törekszenek, gyorsan alkalmazkodnak és átlag feletti sikereik vannak az egyetemi világban. A oroszországi németeknek nagy problémák vannak az első, és részben a második generációnál, utána simán megy, mivel még régi német munkafelfogással bírnak.

Amennyiben már eltűnnek a nyelvi hátrányok, másoknál magasabb az érettségi és az egyetemi tanulmányok terén a részarányuk. Ugyanez a helyzet a kelet-ázsiaiak, kínaiak és az indiaiak esetében. A délszlávok mag-csoportjai esetében már inkább „török” problémákat látni; egészen leszakadnak a törökök csoportjai és az arabok. Még a harmadik nemzedéknél is nagyon sokuknak nincsen valamirevaló német nyelvtudása, sokan nem fejezték be az iskolát, és csak kis részük jut el az érettségiig. Ám minden integrálódónak végig kell járnia az iskolarendszert. Először is meg kell tanulnia németül. A gyerekeknek érettségizniük kell. Akkor az integrálódás magától megtörténik. Ehhez társul az probléma, hogy mennél alacsonyabb a társadalmi rétegről van szó, annál magasabb a születések száma. Az arabok és törökök esetében népességarányuk két-háromszorosa. Nagy részük sem nem képes, sem nem törekszik integrálódásra.

Ennek a problémának a megoldása csak az lehet, hogy nincs további bevándorlás, és aki házasodni akar, külföldön tegye. A menyasszonyokat folyvást szállítják; az itteni török lányt egy anatóliai fiúhoz adják hozzá, az itteni török ifjú egy anatóliai faluból kap menyasszonyt. Az arabok esete még súlyosabb. Az elképzelésem az: egyáltalán semminemű bevándorlás, kivéve a magasan kvalifikáltakat és távlatban semminemű pénzjuttatás a bevándorlók számára. Az USÁ-ban a bevándorlóknak dolgozniuk kell, mert nem kapnak pénzt és ezért jobban integrálódnak. (…)

Az integrációnak fokozatai vannak. Az első, megtanulni németül, a második, végigjárni az általános iskolát, a harmadik, gimnáziumba járni, érettségizni és továbbtanulni. Végzés után pedig azonos esélyeket kell adni a közszolgálatban. Ez a sorrend. Botrány, hogy hogy másod- és harmadgenerációs anyák nem tudnak németül, alkalmasint a gyerekek tudnak, de nem tanulják meg tökéletesen. Botrányos, hogy török ifjak nem hallgatnak tanárnőikre, mert olyan a kultúrájuk.

Az integráció annak a teljesítménye, aki integrálódik. Aki nem csinál semmit, azt nem kell méltányolnom. Senkit nem kell méltányolnom, aki az államból él, miközben elutasítja ezt az államot, nem gondoskodik előrelátóan gyermekeiről, és egyvégtében új fejkendős lánykákat produkál. Ez érvényes Berlin török lakosságának hetven és arab lakosságának kilencven százalékáról. Sokan közülük nem akarnak integrálódni, hanem saját szakállukra akarnak élni. Ráadásul egy olyan mentalitást képviselnek, ami állami mentalitásként agresszív és atavisztikus. Törökország egy olyan állam, ahol ma megbüntetik az embert, ha az örmény népírtásról beszél.

Először 1978-ban voltam Törökországban, szolgálati úton akkori főnökömmel, Herbert Ehrenberg munkaügyi miniszterrel. A vendéglátó államtitkár beszélt németül, és megkérdezute tőlem, mekkora Németország népessége, és milyen a születési arányszám. Majd azt mondta, hogy az akárhányas évben a népesség számában le fogjuk hagyni Németországot. Ez ugyanaz a mentalitás, mint a mi Erdogant arra vezette, hogy a kölni arénában azt mondja, amit mondott.

A törökök ugyanúgy foglalják el Németországot, ahogy a koszovárok Koszovót: a magasabb születésszám révén. Ez tetszésemre lenne, ha kelet-európai zsidók volnának, a német népességnél 15 százalékkal magasabb IQ-val. De nincs hozzá kedvem olyan népcsoportokkal, akik nem fogadják el hátrányos integrációs helyzetüket, és mert rendkívül sok pénzbe is kerül – amit a következő évtizedekben más nagy kihívásokra kell fordítanunk.

Politikai téren mit lehet tenni a sikeres integráció érdekében?

Bele lehet ütközni a politikai korrektség falaiba, de észrevehető, hogy egyértelműbbé válik a tónus. Még nem értettük meg, hogy kis nép vagyunk; még mindig nagy népnek tekintjük magunkat. (…) Közelebb vagyunk a hollandokhoz és a dánokhoz, mint az USÁhoz. Jó oka van annak, hogy ezek a kis népek a külföldieiket nálunknál sokkal radikálisabb erővel integrálják. Ma a követségeiken nyelvi tesztet kell teljesíteni ahhoz, hogy egyáltalán beutazhassanak. Későn kezdték el, de legalább elkezdték. Ha a törökök más népcsoporthoz hasonlítható eredményeket érnének el az iskolarendszerben, aktualitását vesztené a téma. (…)

A berlini alsó réteg-problémája ennél jóval messzebb terjed. Ezért vagyok pesszimista. A berlini újszülöttek negyven százaléka ebből a rétegből jön, és ők töltik meg az iskolákat és az osztályokat, köztük sok egyedülálló szülő gyereke. A családpolitikát teljesen át kell alakítani: el a pénszolgáltatásoktól, főként az alsó rétegek esetében. (…)

[Egy DIE ZEIT – Dossier] arról számol be, hogy a városi köztisztasági hivatal a török grillezési ünnepek után minden hétfő reggel húsz tonna ürü-maradványt takarít el a Tiergartenből – ez nem vicc. (…)

Abból kell kiindulni, hogy az emberi tehetség egyrészt szociálisan meghatározott, másrészt azonban örökletes. Ez oda vezet, hogy az intelligens teljesítményűek részaránya demográfiai okokból folyamatosan csökken. Így nem lehet fenntarthatóvá tenni társadalmat; ez megy egy, két, három nemzedéig. Ez hasonlít a kocsmai beszédekre, de empirikusan nagyon is kimutatható. (…)

Tillmann J. A. fordítása

•••

(A teljes eredeti interjú:)

https://www.pdf-archive.com/2015/10/08/sarrazin-lettre/