•
Paul Klee: Senecio
– Részletek a Naplóból –
A gyerekkoromra való visszaemlékezés előtt előrebocsátom, hogy 1879. December 18-án születtem a Bern melletti Münchenbuchseeben. Néhány hónapos voltam, amikor Apám a Howylben levő berni tanintézet zenetanáraként engedélyt kapott arra, hogy Bernben lakjék. A monda szerint először a némileg népies színezetű Aarberg utcába, majd nem sokkal azután a Länggaasse Hallerstrasse 32-be költöztünk. Erre a lakásra sem tudok visszaemlékezni. A Hallerstrasse 26-ról vannak először emlékeim, ahol három és tíz éves korom között laktunk. Ezután a Kirchenfeldre költöztünk, ahol későbbi, kevésbé szeplőtelen gyermekéveimet töltöttem (Marienstrasse 8.) A gimnázium utolsó évei alatt már az obstbergi családi birtokon laktunk.
Valamiféle esztétikai érzék már egészen korán mutatkozott: amikor még szoknyácskát viseltem, valaki túl hosszú alsónadrágot adott rám, így magam is láthattam a piros szegélyű szürke flanelt. Amikor csengetett valaki, én elrejtőztem, hogy ebben az állapotban ne kerüljek a látogatók szeme elé (a második és harmadik életévem között).
Ha a felnőttek, például Anyám és egy barátnője beszélgettek, nem tudtam megérteni a tovasiető mondatok egyes szavait. Mint egy idegen nyelv végtelen, értelmetlen mondatai (nagyon korai emlék, második és harmadik évem táján).
Egyszer Anyám hazatérve törten találta a szép lámpát. Hisztérikus sírása mély benyomást tett rám (harmadik év).
Nagyanyám, Frick asszony nagyon korán megtanított színes ceruzával rajzolni. Esetemben egy különösen puha fajta vécépapírt, úgynevezett selyempapírt használt. Nem harapott az almákba, de még csak nem is darabonként csúsztatta a szájába, hanem egy tollkéssel péppé paszírozta. A gyomrából időről-időre savanyú lehelet tört elő (harmadik és negyedik év).
Első benyomásaim a kislányok szépségéről nagyon intenzívek voltak. Búsultam, hogy nem vagyok lány, és nem hordhatok oly elragadó csipkés fehér nadrágokat (második és harmadik évem táján).
Hosszabb időn át feltétlenül hittem a Papában és szavát (Papa mindent tud) színtiszta igazságnak tartottam. Csak az öregúr gúnyos pillanatait nem állhattam. Egyszer, abban a hiszemben, hogy egyedül vagyok, fantasztikus, mimetikus játékokba kezdtem. Egy váratlan, vidám >pf!< megzavart és megbántott. Ez a >pf!< a későbbiekben is hallatszott olykor.
Istenben nem hittem, más kölkök arról fecsegtek, hogy a Jóisten állandóan néz minket. Én meg voltam győződve az ilyen hit alacsonyrendűségéről. Egyszer, amikor bérkaszárnyánkban meghalt egy ősöreg nagymama, a kölkök azt állították, hogy angyallá vált, ami nekem egyáltalán nem akart megvilágosodni (ötévesen).
Nagyanyám holtteste nagy hatással volt rám. Hasonlóságot nem lehetett felfedezni. Távol kellett Tőle maradnunk. Ráadásul Mathilde nagynéni könnyei csendes patakokban folytak. Sokáig borzadtam annál az ajtónál elmenve, mely a kórház pincéjébe vezetett, ahová a holttestet átmenetileg elhelyezték.
Azt tehát magam tapasztaltam meg, hogy a holtak megrendülést okoznak, de a könnyhullatást a felnőttek szokásának tartottam (ötévesen).
Nagybátyám, Svájc legkövérebb emberének éttermében csiszolt márványlapos asztalok álltak, amelyek felületén kőkeresztmetszetek kavalkádját lehetett látni. A vonalak e labirintusában groteszk emberi figurákat lehettet kivenni és ceruzával rögzíteni. Bolondultam ezekért, a “bizarr iránti vonzalmam” innen dokumentálódik (kilenc évesen).
Tízévesen jutottam először operába. A Trubadúrt játszották, és feltűnt, mennyit szenvednek ezek a személyek, és hogy sosem higgadtak és ritkán vidámak. Mégis gyorsan rákaptam a patetikus stílusra. Kezdtem megkedvelni a tomboló Leonórát, ahogy a kezeivel a szája előtt hadonászott, azt hittem kétségbeesésében a fogaihoz kap, sőt még néhány kihulló fog felvillanását is láttam. Hiszen a Bibliában az emberek megszaggatják ruháikat, miért ne lenne szép és kifejező kétségbeesés közepette a foghúzás.
Wilbrand novelláskötete került a kezembe, és rendkívüli érdeklődéssel olvastam a Vénuszról érkezett vendégről. Apám ezt nem vette jó néven, és úgy vélte, hogy egy korombelinek a problematikus jellemek nem valók. Mi az hogy “probléma”? Amit most nem ért az ember, annak egyszer később sikerülni kell. Legalább a kíváncsiságát részben kielégítheti az ember (tizennégy-tizenöt évesen).
Tillmann J. A fordítása
MEGJELENT Pannonhalmi Szemle 2006/ 4
fordítások 