Egy közkeletű elképzelés szerint „kultúra” névvel jelöljük azt a tartományt, amelyben az ember szellemi és alkotó tevékenysége zajlik. Ide tartozik a tudomány is, annak ápolása és szervezete. A tudomány így azon értékek közé sorolódik, melyeket az ember becsül, amelyre az érdeklődése különbözoő okokból irányul.
Amíg azonban a tudományt csak ebben a kulturális értelemben vesszük, soha nem leszünk képesek lényegének horderejét felmérni. Ugyanez érvényes a művészetre is. Gyakran még ma is szívesen említik együtt: művészet és tudomány. A művészetet is lehet a kultúra művelésének egyik területeként tekinteni. Ebben az esetben azonban a lényegéből semmi sem tapasztalható meg. A művészet lényegét tekintve olyan beavatás és menedék, melyben a való mindig újra meg újra az embernek ajándékozza addig rejtett ragyogását, hogy világosságában az ember élesebben lássa és tisztábban hallja azt, ami lényéhez szól.
A tudomány éppoly kevéssé pusztán csak az ember kulturális tevékenysége, mint a rnűvészet. A tudomány egyik döntő mozzanata annak, amiben számunkra mindaz megjelenik, ami van.
Ezért kell azt mondanunk, hogy azt a valóságot, amelyben a mai ember mozog és magát fenntartani törekszik, alapvonásaiban folytonosan növekvő mértékben meghatározza az, amit nyugati tudománynak nevezünk.
Ha erre a folyamatra ráeszmélünk, akkor megmutatkozik, hogy a tudomány a Nyugat övezeteiben és történeti korszakaiban egy másutt a Földön példa nélkül álló hatalommá fejlődik, és arra törekszik, hogy e hatalmát végül az egész földgolyóra kiterjessze.
Vajon a tudomány csak olyan emberi készítmény, amely uralomra jutott, ámde az ember azt gondolhatja róla: egy napon majd az emberi akarat révén, képviselőinek határozatai által leépítheti? Vagy nagyobb sorsformáló az, ami itt tevékeny? Uralkodik-e valami más is a tudományban, mint az ember puszta tudniakarása? Valójában erről van szó: más az, ami tevékeny. Ámde ez a más mindaddig elrejtőzik előlünk, amíg a tudományról alkotott szokásos képzetek követésére hajlunk.
Ez a másvalami olyan tényállás, amely minden tudományban tevékenyen fennáll, előttünk mégis rejtve marad. Ahhoz, hogy ezt a tényállást megpillanthassuk, tisztán kell látnunk, hogy mi a tudomány. Hogyan leszünk képesek ennek megtapasztalására? Úgy tűnik, legbiztosabban a mai tudományüzem jellemzése révén. Egy ilyen jellemzés megmutathatja. hogy a tudományok újabban hogyan illeszkednek bele egyre határozottabban és egyre kevésbé feltűnően a modern élet szervezödésformaiiba, az iparba, a gazdaságba, az oktatásba, a politikába, a hadvezetésbe, a publicisztika minden fajtájába. Fontos ismernünk e beilleszkedés módját. Ennek ábrázolásához azonban előbb látnunk kell, min alapul a tudomány lényege. Ez egy rövid mondatban elmondható: a tudománya való teóriája.
Ez a mondat nem kész definíció, sem pedig kézhez álló formula. E mondat csupa kérdést tartalmaz, de ezek csak akkor vetődnek föl, ha a mondatot megmagyarázzuk. Mindenek előtt tekintetbe kell vennünk, hogy a “tudomány a való teóriája” mondatban a “tudomány” név mindig és csakis az újkori-modern tudományt jelenti. ,,A tudomány a való teóriája” kijelentés sem a középkor, sem pedig az ókor tudományára nem érvényes. A való teóriájától a középkori doctrina éppoly lényegesen különbözik, ahogyan az eltér az antik episztémétől. Mindamellett a modern tudomány – mely időközben európai tudományként planetárissá vált – lényegében a görög gondolkodáson alapul, amit Platón óta filozófiának neveznek.
Ezzel az utalással semmiképpen sem kívántuk gyengíteni az újkori tudás korszakos jellegét, éppen ellenkezőleg: az újkori tudomány kitüntetettsége abban áll, hogy elszántan törekszik kidolgozni egy olyan vonást, ami a görög módra megtapasztalt tudásban rejtve volt. A görögökre mégis azért volt szüksége, hogy tudásuk ellenében más tudássá válhasson.
Aki ma elég merész ahhoz, hogy kérdezve, fontolva és ezáltal együttcselekedve szembenézzen a világmegrázkódtatás keltette, szüntelenül tapasztalt hanyatlással, annak nemcsak azt kell tekintetbe vennie, hogy mai világunkat a modem tudomány tudniakarása hatja át, hanem azt is meg kell gondolnia, hogy a mára irányuló eszmélések csak akkor bontakozhatnak ki és terjedhetnek el, ha gyökereit történelmi létünk talajába mélyesztik a görög gondolkodókkal és nyelvükkel folytatott párbeszédben. Ez a párbeszéd még nem kezdődött el, legfeljebb az előkészületei történtek meg – ez számunkra egyúttal a kelet-ázsiai világgal való elkerülhetetlen párbeszéd előfeltétele is.
A görög gondolkodókkal – egyúttal költőkkel – folytatandó párbeszéd nem az antikvitás modem reneszánszát jelenti. De éppoly kevéssé jelent valamiféle történelmi kíváncsiságot olyasmire, ami – noha időközben elmúlt – mégis arra szolgálhatna, hogy a modern világ némely vonását történeti keletkezésében világítsa meg. ( … )•
Azt az életfajtát (biosz), melyet a theórein határoz meg, és amely ennek szentelődik, a görögök biosz theórétikosznak, a látók olyan életfajtájának nevezték, amely a jelenlévő fénylésébe néz. Ezzel szemben a biosz praktikosz az az életfajta, amely cselekvésre és előállításra irányul. Ebben a megkülönböztetésben azonban egyvalamit szüntelenül szem előtt kell tartani: a görögök számára a biosz theórétikosz, a látó élet, kivált legtisztább alakjában, gondolkodásként a legmagasabbrendű tevékenység volt. A theória nem pusztán hasznossága révén, hanem önmagában az emberi létezés beteljesült alakja. A theória ugyanis nyitottság a jelenvaló látványaira: ezek fénye érinti az embert, hogy beberagyogja az istenek jelenlétét.
A theóriának a görög bioszban elfoglalt legmagasabb rangjából következik az is, hogy a görögök – akik egyedülálló módon nyelvükből gondolkodtak, azaz: fogták fel létezésüket – a theória szóból még valami mást is kihallani véltek. A théa és a horaó szótövek másként hangsúlyozva így szólnak: theá és óra. Théa az istennő. Parmenidésznek, a korai görög gondolkodónak így jelent meg az alétheia, a rejtezetlenség, melyből és amelyben a jelenlévő jelen van. Mi az alétheiát a latin “veritas”;a német Wahrheit (igazság) szóval fordítjuk.
A görög óra szó jelenti azt a figyelmet, amellyel tekintettel vagyunk valamire, a tiszteletet és figyelmet, amellyel adózunk valaminek. Ha a theória szót most az utóbbi szójelentések alapján gondoljuk el, a theória a jelenlévő rejtezetlenségének tiszteletteljes figyelembe vétele. A teória az egykori, semmi esetre sem letűnt értelemben az igazság őrző nézése. Az ófelnémet wara szó (melyből a wahr, wahren és a Wahrheit [igazság] származik) ugyanabból a szótőből ered, mint a görög horaó, óra: Fora.
A görög módon elgondolt teória többértelmű és minden tekintetben magasrendű lényege rejtve marad, amikor ma a fizikában a relativitás teóriájáról, a biológiában leszármazás-teóriáról, a történettudományban ciklikus teóriákról, a jogtudományban természetjog-teóriáról beszélünk. A “teória” modem értelmére ugyanakkor még mindig rávetül az egykori theória árnya: ebből él, méghozzá nem egyszerűen a történelmi függés külsődleges értelmében. Ami itt történik, érthetőbbé válik, ha most megkérdezzük: mi különbözteti meg az egykori theóriát a “teóriától” a “modem tudomány a való teóriája” mondatban?
A lehető legrövidebben válaszolunk, amikor a kerülőnek látszó utat választjuk. Figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy a görögök theórein és theória szavát miként fordították le latin és német nyelvre. Megfontoltan beszélünk “szaváról”, és nem csupán szóról, hogy jelezzük: a szavak lényegében és fennállásában mindig sorsdöntő munkál.
A rómaiak a theóreint contemplarinak, a theóriát contemplationak fordították. Ez a római nyelv szelleméből, vagyis a római létmódból eredő fordítás a görög szavak mondandójának lényegét egy csapásra megszünteti. Contemplari ugyanis azt jelenti: valamit egy részlegbe beosztani és abban körülkeríteni. A templum a görög temenosznak felel meg, ami egész más tapasztalatból ered, mint a theórein. A themenein azt jelenti: vágni, osztani. Az oszthatatlan az atméton, a-tomon, atom.
A latin templum eredetileg az égen és a földön kimetszett beosztást, a nap járása szerinti ég-tájolást, az égtájat jelenti. A madárjósok ennek alapján végezték megfigyeléseiket, hogy a madarak röptéböl, hangjaiból és táplálkozásából megállapítsák a jövőt. (Vö. Emout- Meillet: Dictionaire étyrnologique de la longue latine, 1951. p. 1202.)
A contemplatiová lett theóriában a megfigyelő nézésnek kiimetszoő, felosztó mozzanata jelentkezik, amit már a görög gondolkodás előkészített.A cselekedet felosztó, beavatkozó jellege – szemben azzal, amit tekintetbe kell venni – a felismerésben jut érvényre. De a vita contemplativa még mindig más, mint a vita activa.
A középkori-keresztény lelkiségben és teológiában ez a megkülönböztetés megint más értelmet kap: megkülönbözteti a szemlélődő, kolostori életet a világi tevékeny élettől.
A contemplatiót a Betrachtung (szemlélődés, szemlélés) szóval fordítjuk. A görög theórein, a jelenlévő küllemének szemügyre vétele ekkor szemlélődésként jelenik meg. A teória a való szemlélése. De mit jelent a szemlélődés? Szemlélődésről a vallásos meditáció és elmélyültség értelmében beszélünk. A szemlélődés e fajtája az imént említett vita contemplativa körébe tartozik. Szemlélésről beszélünk akkor is, amikor figyelmünket egy kép látványának szenteljük. Ilyen szóhasználatban a “szemlélés” a nézéshez áll közel és jelentése a görögök egykori theóriájához tűnik hasonlónak. Ámde a modem tudományban mutatkozó “teória” lényegében különbözik a görög theóriától. Ha tehát a “teóriát” szemlélődésnek fordítjuk, más jelentéssel ruházzuk föl; ami nem önkényes, hanem eredetileg is hozzátartozik. Ha komolyan vesszük, amit a német Betrachtung (szemlélődés) jelent, a modern tudomány lényegi újdonságát a való teóriájában ismerjük fel.
Mit jelent a szemlélődés (Betrachtung)? A “trachten” (törekedni) a latin “tractare” szóból származik és kezelést, megmunkálást jelent. Valamire törekedni annyi, mint valami irányába munkálni, valamit követni, biztosítása végett hozzá igazodni. A szemlélésként fölfogott teória a valóhoz igazodó és azt megállapító megmunkálás. A tudomány ilyen jellemzése azonban lényegének nyilvánvalóan ellentmond, hisz a tudomány rnint teória éppenséggel “teoretikus”. A való munkálásától tehát eltekint. Nem irányul másra, csak arra, hogy a valóságot megragadja. Nem szándéka annak megváltoztatása. A tiszta tudomány – mondják – “öncélú”.
A modem tudomány viszont az előbbi értelemben mégis félelmetes beavatkozással munkálja meg a valót. Éppen e megmunkálás révén felel meg a való alapvonásának. A való a magát elénk állító jelenlevő. Az újkorban ez oly módon mutatkoziik meg, hogy jelenléte a tárgyiasságban állapodik meg. A jelenvaló e tárgyias megléte a tudománynak annyiban felel meg, amennyiben az a való teóriájaként a tárgyiasságot követeli meg. A tudomány állítja elénk a valót. Azért állítja elénk, hogy a való mindenkor mint megvalósulás, vagyis kiváltott okok áttekinthető következményeként jelenjen meg. A való így válik következményeiben követhetővé és áttekinthetővé. A való tárgyiasságában megállapítottá válik. Ebből adódnak a tárgyak olyan körei, melyekhez a tudományos szemlélet a maga módján igazodni képes. Ez az előállítás, mely minden valót követhető tárgyiasságában állapít meg, az újkori tudomány valóság-megfeleléséről alkotott elképzelés alapvonása. Ez a sorsdöntő munka, amit az ilyen előállítás során minden tudomány elvégez, olyan megmunkálás, amely a valót tárgyiassággá dolgozza ki, hogy az ennek révén az igazodó megállapítás tárgyainak sokaságává válik. ( … )
A teória a való egy tartományát mindenkor tárgyterületként állapítja meg. A tárgyiasság területszerűsége abban mutatkozik meg, hogy előzetesen kijelöli a kérdésfelvetés lehetőségeit. A tudományterületeken belül felmerülő új jelenségek mindegyikét megmunkálás alá vetik mindaddig, amíg nem sikerül hozzáigazítani a teória mértékadó tárgyi összefüggéséhez. Ezt az összefüggést eközben olykor megváltoztatják, a tárgyiasság azonban alapvonásaiban érintetlen marad. Valaminek a viselkedése és lefolyása tekintetében előzetesen felállított meghatározás képezi szigorú fogalmi lényegalapját annak, aminek “cél” a neve. Ha valami cél révén nyer meghatározást, akkor az tiszta teória, amit a jelenlevő tárgyiassága határoz meg. Ha ettől az ember eltekintene, megtagadná a tudomány lényegét. Ez az értelme például annak a kijelentésnek is, hogy a modem atomfizika semmi esetre sem érvényteleníti Galilei és Newton klasszikus fizikáját, csak korlátozza annak érvényességi körét, Ám ez a korlátozás egyúttal a természet teóriája tekintetében mértékadó tárgyiasság igazolása, aminek megfelelően a természet mint téridőbeli, valamilyen módon előre kiszámítható mozgásösszefüggés mutatkozik meg az előállításban.
Mivel a modem tudomány a jellemzett értelemben vett teória, ezért mindennemű szemléletében, igazodó-megállapító eljárásmódjában, vagyis módszerében döntő előnye van. Max Planck egyik gyakran idézett kijelentése szerint: “Való az, ami mérhető.” Ez a megállapítás azt mondja: A tudomány – ez esetben a fizika – dönti el az ismeret bizonyosságát; azt, hogy fennáll-e a természet tárgyiasságánál feltételezett mérhetőség, és ennek megfelelően a mérési eljárás lehetősége. Max Planck kijelentése azonban csak azért igaz, mert valami olyat mond ki, ami a modern tudomány, és nemcsak a természettudomány, lényegéhez tartozik. A való teóriájának igazodó-megállapító eljárása a számítás. Ezt azonban nem szabad a számokkal történő műveletek végzésére leszűkíteni. A számítás tágabb, lényegi értelme szerint: valamivel számolni, azaz szemügyre venni valamit; valamire számítani, azaz várakozással lenni valami iránt. Ebben az értelemben a való mindennemű eltárgyiasítása számítás, legyen ez akár az okok eredményeinek kauzális-magyarázó feltevése, akár a tárgyak morfologikus elhelyezése egy képben, akár a következmény- és rendösszefüggésnek az alapvetésben történő megállapítása. A matematika sem a számokkal történő műveletvégzés értelmében vett számolás a mennyiségi eredmények megállapítására, hanem szemben ezzel olyan számítás, amely a rendviszonyok kiegyenlítését mindenütt egyenletek révén vonta várakozása körébe, és ezért már eleve minden lehetséges renddel egy alapegyenlet alapján “számol”.
Mivel a modem tudomány a való teóriájaként a módszer kitüntetettségén alapul, a tárgykörök megállapításaként azokat el kell egymástól határolnia, és az elhatároltakat szakokra bontania, azaz szakosítania kell. A való teóriája ezért szükségképpen szaktudomány.
Egy tárgykör felkutatása ezért tárgyai különös fajtáira kell irányuljon munkája során. A különösre való irányulás teszi a szaktudomány eljárását speciális kutatássá. A specializálódás ezért semmi esetre sem tekinthető elfajzásnak, még kevésbé a modem tudomány hanyatlástünetének. A specializálódás még csak nem is elkerülhetetlen nyűg, hanem szükségszerűés pozitív következménye a tudomány lényegének.
A tárgykörök elhatárolása, ezek speciális övezetekre osztása nem szakítja szét a tudományokat, hanem csak érintkezéseket teremt a határok között, aminek révén határterületek rajzolódnak ki. Ezek sajátos átütőerővel bírnak, ami új, gyakran döntő kérdésfelvetéseket hoz magával. Ezek a tények ismertek, csak alapjuk talányos: annyira talányos, mint a modern tudomány lényegének egésze. Bár ezt az imént, a “tudománya való teöriája” mondat két főtagjánakértelmezése során jellemeztük, mindez azonban csak a második lépés előkészítéseként történt, melyben azt kérdezzük: milyen mögöttes tényállás rejlik a tudomány lényegében? ( … )
A fizika esetében a teória a valót az élettelen természet egy tárgykörében szögezii le. Eközben a természet már mindig is magától áll fenn. Az eltárgyiasítás a fennálló természetre van utalva. Még ott is arra van utalva, ahol a teória – akár a modem atomfizikában – lényegénél fogva szükségképpen szemlélhetetlenné válik, hogy az atomok az érzéki észlelésben mutatkozzanak, történjék ez akár az elemi részecskéknek erősen indirekt és sokszoros technikai közvetítettség során történő megmutatkozás révén (vö. Wilson-kamra, Geiger-számláló, mezonvizsgáló léggömbök). A teória sohasem kerülheti el a már jelenlevő természetet, és ilyen értelemben sohasem kerülheti meg magát a természetet. A fizika előállhat a természetnek az anyag és energia azonosságából eredő legáltalánosabb és átható törvényszerűségével, ami így előáll, ugyan a természet, jóllehet tagadhatatlanul csakis olyan tárgyiasságterületként természet, melynek tárgyiassága kizárólag természettudományos megmunkálása során áll elő és nyer meghatározást. A modern tudomány számára a természet tárgyiassága csak egy faja annak, ahogy a jelenlevő – amit régtől fogva füszisznek neveznek – megnyilatkozik és a tudományos megmunkálás rendelkezésére áll. A fizikai tárgyterület egységessége és zártsága mellett sem képes e tárgyiasság a természet lényegteljességének körülhatárolására. A tudományos képzet soha nem képes a természet lényegének átállítására, mivel a természet tárgyiassága csakis egy módja a természet előállásának. Így a természet a fizika tudománya számára mindenkor elkerülhetetlen. Ez a szó itt kettős jelentésű: először is azért nem kerülhető el a természet, mert a teória nem kerülheti meg a jelenlevőt, lévén ráutalt. Nem kerülhető el továbbá a természet azért sem, mert a tárgyiasság mint olyan megakadályozza, hogy a neki megfelelő előállítás és megállapítás a természet lényegének teljességét átállítsa. Alapjában ez az, ami Goethe szeme előtt a newtoni fizikával folytatott félresikerült vitájában felderengett. Goethe még nem láthatta, hogy az ő szemlélő természet-elképzelése is a tárgyiasság médiumában. a szubjektum-objektum-vonatkozásban mozog, és ezért alapjában nem különbözik a fizikától, továbbá metafizikailag ugyanaz, mint az előbbi.
A tudományos képzet sohasem képes annak eldöntésére, hogy a természet eltárgyiasítása nem jelenti-e sokkal inkább azt, hogy a természet kivonja magát a tudomány övezetéből, mintsem hogy rejtett lényegteljességét jelenítené meg. A tudomány még e kérdés felvetésére sem képes, mivel teóriaként a tárgyiasság által behatárolt területen szilárdult meg.
A tudományos képzet sohasem képes annak eldöntésére, hogy a természet eltárgyiasítása nem jelenti-e sokkal inkább azt, hogy a természet kivonja magát a tudomány övezetéből, mintsem hogy rejtett lényegteljességét jelenítené meg. A tudomány még e kérdés felvetésére sem képes, mivel teóriaként a tárgyiasság által behatárolt területen szilárdult meg.
A természet tárgyiassága – aminek a fizika eltárgyiasítása felel meg – kettős értelemben is elkerülhetetlen. Amennyiben ezt az elkerülhetetlent egy tudományban megpillantottuk és hozzávetőlegesen átgondoltuk, akkor már valamennyi tudományterületen könnyen észrevesszük.
A pszichiátria az ember lelkiéletét beteg, és ezért egyúttal mindig egészséges jelenségeiben is szemléli. Ezt az egész ember testi-lelki-szellemi egységének tárgyiasságából állítja elő. A pszichiátria tárgyiasságában mindenkor a már jelenlevő emberi ittlét áll elő. Az ittlét, amelyben az ember emberként létezik, a pszichiátria számára mindenkor elkerülhetetlen marad.
A história, amely egyre határozottabban egyetemes történetté válik, igazodó megállapításával azon a területen jelentkezik, amely a történelem teóriájaként kínálkozik. A “história” (hisztorein) szó jelentése: megtudakolni és láthatóvá tenni – ezért egyfajta elképzelést nevez meg. A “történelem” ezzel szemben azt jelenti, ami adódik, amennyiben így vagy úgy előkészített és előállított, azaz rendeltetett és küldetett. A história a történelem megtudakolása. A történelmet azonban nem a historikus szemlélet alkotja meg. Mindaz, ami historikus, ami a história szerint előállítottés állapotában megszilárdított, az történelmi, azaz a történésben munkáló küldetésre alapozódik. A történelem azonban sohasem szükségképpen historikus. A történettudomány számára eldönthetetlen, hogy a történelem lényegében csak a história által és a história számára mutatkozik-e meg, vagya historikus eltárgyiasítás révén nem kerül-e még inkább takarásba. A döntő azonban az, hogy a történettudomány teóriájában a történelem elkerülhetetlenül fennáll.
A filológia a népek és nemzetek irodalmát az értelmezés és kifejtés tárgyává teszi. Az irodalomban leírtak mindenkor nyelvben mondottak. Amikor a filológia a nyelvvel foglalkozik, ezt olyan tárgyi szempontok szerint végzi, melyek a nyelvtan, az etimológia és összehasonlító nyelvtörténet, a stilisztika és poétika révén lettek megállapítva. A nyelv azonban beszél anélkül is, hogy irodalommá lenne, és végképp függetlenül attól, hogy az irodalom is olyan tárgyiassággá válik-e, amely megfelel az irodalomtudomány megállapításainak. A filológia teóriájában a nyelv az, ami elkerülhetetlenül fennáll.
A természet, az ember, a történelem, a nyelv az említett tudományok tárgyiasságán belül fennálló elkerülhetetlent jelentik, amire mindenkor rá vannak utalva, és amit ugyanakkor lényegteljességében sohasem tudnak képzeteik révén átképezni. A tudományoknak ez az alkalmatlansága nem azon alapul, hogy igazodö megállapításuk soha nem ér véget, hanem azon, hogy a tárgyiasság, melyben a természet, az ember, a történelem, a nyelv mindenkor előáll, alapjában mindenkor csak egy fajtája a jelenlevőségnek; benne a megnevezett jelenlevő képes ugyan megjelenni, de sohasem kell feltétlenül megjelennie. ( … )
A fizika fizikaként nem képes nyilatkozni a fizikáról. A fizika minden kijelentése fizikát szólaltat meg. Maga a fizika nem lehet tárgya egy fizikai kísérletnek. Ugyanez érvényes a filológiára, A nyelv és az irodalom teóriájaként soha nem lehet filológiai szemlélet tárgya. A mondottak valamennyi tudományra érvényesek.
Itt egy közbevetés merülhet fel. A história tudományának, minden más tudományhoz hasonlóan, története van. Tehát a történettudomány képes önmagát tematikája és módszere szerint szemlélni. Ez kétségtelen. A história ebben a szemléletben a história tudományának a története. A história azonban ezáltal sohasem tapasztalja meg saját lényegét históriaként, azaz tudományként. Ha a matematikáról mint teóriáról kívánunk valamit mondani, akkor ehhez el kell hagynunk a matematika tárgykörét és képzetmódjait. Egy matematikai számítás alapján sohasem deríthető ki, hogy mi a matematika.
Ezért érvényes: a tudományok képtelenek arra, hogy saját teóriáik eszközeivel és eljárásaival önmagukat tudományként előállítva mutassák be. Ha a tudományok nem képesek önnön lényegük tudományos megközelítésére, akkor a lényegükben fennálló elkerülhetetlen megközelítésére is teljességgel képtelenek.
Ebben valami nyugtalanító mutatkozik. A tudományokban mindenkor elkerülhetetlen: a természet, az ember, a történelem, a nyelv mint elkerülhetetlen a tudományok számára és a tudományok révén megközelíthetetlen. ( … )
Mire jutottunk? Felfigyeltünk arra a megközelíthetetlen elkerülhetetlenre, melyen az ember folyvást átsiklik. Ez abban a tárgyiasságban mutatkozik meg, melyben a való előáll, és amelynek révén a teória a tárgyakhoz igazodik, hogy azokat és összefüggésüket az egyes tudományok előállító elképzelése számára biztosítsa. A tárgyiasságot az elő nem tűnő tényállás hatja át, amely tárgyiasságban a való valóságossága, éppúgy, mint a való teóriája, és egyúttal az újkori-modern tudomány egésze lebeg.
Megelégszünk azzal, hogy rámutassunk az elő nem tűnő tényállásra. Hogy ez magában véve mi, annak kiderítésére csak egy újabb kérdezés révén juthatnánk. Az elő nem tűnő tényállásra vonatkozó utalással olyan útra jutottunk, amely a kérdezendő felé visz. A pusztán kérdéseshez és mindennemű kérdezetlenhez képest maga a kérdezendő ad világos indíttatást és szabad támpontot, aminek révén képessé válunk a lényünkhöz szóló előhívására. A kérdezendő irányába tartó vándorlás nem kaland, hanem hazatérés.
Az olyan útirány választását, amelyre egy dolog már magától is irányul, nyelvünk ráeszmélésnek nevezi. Egy dolog értelmére hagyatkozni – ez adja a ráeszmélés lényegét. Ez több mint valaminek puszta tudatosítása. Valaminek tudatára ébredni nem jelent egyúttal ráeszmélest is. Az eszmélődés ennél több. Az eszmélődés ráhagyatkozás a kérdezendőre.
Az így értett eszmélődés révén elsősorban oda érkezünk el, ahol – anélkül, hogy megtapasztaltuk és átláttuk volna – már régóta tartózkodunk. Az eszmélődés során afelé tartunk, ahonnan először nyílik meg az a tér, amely felől mindenkori ténykedésünk és hagyatkozásunk felmérhetővé válik.
Az eszmélődés más lényegű, mint a tudomány tudásának tudatosítása, de más lényegű a képzettségnél is. A “képzés” szó először is azt jelenti: példaképet állítani és előírást felállítani. Jelent azután előzetesen megadott elgondolások alapján történő megformálást is. A képzés példaképet állít az ember elé, melynek alapján ténykedését és hagyatkozását kiképzi. A képzéshez egy előzetesen megállapított vezérképre és egy minden oldalról megerősített álláspontra van szükség. Egy közös képzéseszmény felállítása és ennek uralma az ember kérdezetlenül hagyott, és minden irányban megállapított helyzetét feltételezi. Ennek az előfeltevésnek a változhatatlan ész ellenállhatatlan hatalmába vetett hiten és ennek princípiumain kell alapulnia.
Az eszmélődés ezzel szemben csak a tartózkodási helyünk felé vezető útra visz, mely mindenkor történelmi, azaz nekünk kijutó – akár historikusan széttagolva és összerendezve képzeljük el, avagy akár azt hisszük, hogy a históriától való szándékolt eltérés révén mesterségesen leválhatunk a történelemről.
Az eszmélődés közvétlenül nem dönthet arról, hogy történelmi tartózkodásunk hogyan és minek révén építi ki és be ittlakozását.
A képzés korszaka végéhez közeledik. méghozzá nem azért, mert a képzetlenek jutnak uralomra, hanem azért, mert egy olyan világkorszak jelei válnak láthatóvá, melyben a kérdezendőújból megnyitja a minden dolog és küldetés lényegiségéhez vezető kapukat. A tágasság hívásának, e világkorszak tartásából érkező hívásnak akkor felelünk meg, ha úgy kezdjük meg az eszmélődést, hogy rábízzuk magunkat arra az útra, amelyre ama tényállás már előttünk is irányult, és amely a tudomány lényegében, de nemcsak ott mutatkozik meg.
Az eszmélődés ugyanakkor ideiglenesebb, hosszabban tűrő és szegényesebb lesz, mint a korábbi képzés a maga korának viszonylatában. Az eszmélődés szegényessége ugyanakkor a gazdagság ígéretét is hordozza, melynek kincsei azon haszonnélküliség fényében ragyognak, mely sohasem számolható föl.
Az eszmélődés útjai folyvást változnak, hol az út megkezdése, hol pedig az útszakasz szerint, melyet megjárása során bejár, hol pedig a szemhatár tágassága szerint, mely az úton a kérdezeridő felé nyílik
Noha a tudományok útjai és eszközei soha nem vezetnek el a tudomány lényegéhez, a tudomány valamennyi kutatója és tanítója, minden tudományban jártas ember képes gondolkodó lényként az eszmélődés különbözö síkjainak bejárására és ezek ébrentartására.
Még ahol ez az eszmélődés legmagasabb fokára jut, ott is meg kell elégednie egy olyan biztatásra vonatkozó készenlét előkészítésével, amelyre a mai emberiségnek szüksége van. Eszmélődésre van szüksége, nem azért, hogy esetleg tanácstalanságot oszlasson el, avagy hogy a gondolkodással szembeni ellenérzést megtörje. Az eszmélődesre olyan megfelelésként van szüksége, mely a kérdezendő kimeríthetetlenségére irányuló szüntelen kérdezés világosságába feledkezik, amelyben – alkalmas pillanatban – a megfelelés elveszti kérdező jellegét és egyszerű mondássá válik.
Tillmann J. A. Fordítása
MEGJELENT:
- Vigília 1988/7. (ez a része – kb. a teljes text 3/4-e -)
- a teljes szöveg A későújkor józansága I. , Szerk. Tillmann J. A., Göncöl Kiadó, Bp., 1994.
COPYRIGHT Tillmann J. A.
Fridvalszki Márk: Hagere Geometrie
• A teljes szöveg A későújkor józansága I. (Szerk. Tillmann J. A., Göncöl Kiadó, Bp., 1994.) című könyvben olvasható.
fordítások 
Hozzászólás