MARTIN HEIDEGGER: A metafizika meghaladása

MarkFridvalszki-Vision_2013 Friedvalszki Márk: Vision

[Részletek Heidegger 1936 és 1946 között keletkezett feljegyzéseiből,

amelyek a Vorträge und Aufsätze című kötetében jelentek meg 1954-ben.]

II.

A metafizikától nem lehet úgy megszabadulni mint egy nézettől. Az ember semmi esetre sem képes azt úgy maga mögött hagyni, mint valamiféle tant, amelyet már nem hisz és nem képvisel.

Az, hogy az ember mint animal rationale, vagyis ezúttal mint dolgozó élőlény kénytelen a Föld elsivárosodásának pusztaságában tévelyegni, annak jele lehet, hogy a metafizika magából a létből, a metafizika meghaladása a lét vergődéséból megy végbe. A munka ugyanis (vö. Ernst Jünger: Der Arbeiter [1932]) minden jelenvaló feltétel nélküli eltárgyiasításával metafizikai rangra tesz szert – ami pedig az akarat akarásában munkál.

Ha ez így áll, akkor a metafizika bevégződésének sejtelmében nem vélekedhetünk úgy, hogy kívül állunk rajta. A meghaladott metafizika ugyanis nem tűnik el: átváltozottan tér vissza; a lét és a létező közti különbség fenntartójaként az uralomban marad fenn. A létező igazságának alábbhagyása tudatja, hogy a létező, és csakis a létező nyilvánvalósága elveszti mértékadó követelményének eddig egyedülálló voltát.

III.

A létező igazságának eltűnése szükségképpen a metafizika beteljesedéseként megy végbe.

Az eltűnés elsősorban a metafizikai jegyeket hordozó világ összeomlása és a Föld metafizikaí eredetű elsivárodása folytán megy végbe.

Az összeomlás és az elsivárosodás abban tetőzik, hogy a metafizika embere, az animal rationale, dolgozó állatként nyer megállapítást.

Ez a megállapítás a létfeledés legteljesebb káprázatának bizonysága. Az ember azonban önmagát az akarat akarásának szabadakarójaként akarja, hogy számára minden igazság tévedéssé legyen. Erre azért van szüksége, hogy leszögezhesse: az akarat akarása nem akarhat mást, mint a semmis semmit, amivel szemben magamagát kinyilvánítja, anélkül, hogy önmaga beteljesedett semmiségének tudatában lenne.

Mielőtt még a lét kezdődő igazsága végbemenne, a létnek akaratként meg kell törnie, a világnak összeomlásba, a Földnek elsivárosodásba, az embernek pedig a puszta munkába kell kényszerülnie. Csak hosszú idővel e hanyatlás végbemenetele után áll be kezdet. A hanyatlásban minden, azaz a létező a metafizika igazságának teljességében véget ér. A hanyatlás már bekövetkezett. Ebből erednek e század világtörténelmének eseményei. Ezekben az eseményekben már csak a bevégződés zajlása történik. A metafizika utolsó stádiumának jegyében lefolyása történelmi-technikai rendezettségű. Ez a rend a bevégződés utolsó berendezkedése a valóság látszatában. Ellenállhatatlannak tűnik, mivel azt a látszatot kelti, mintha a lét lényegének feltárulása nélkül is lehetséges lenne kibontakozás. Mindezt oly elszántsággal végzi, hogy közben még csak sejtelme sincs a feltárulásról.

A metafizika emberiségétől a lét még rejtett igazsága meg van vonva. A munkavégző állat ki van téve az alkotmányai kelesztette szédületnek, hogy magát szétszabdalja és a semmis semmibe semmisítse meg.

VIII.

A metafizika, mindmegannyi alakzatában és történelmi fokozatában a Nyugat egyetlen, sőt talán elkerülhetetlen végzete és planetáris uralmának előfeltétele. Ennek akarata hat most vissza a Nyugat centrumára, mely centrum megint csak egy akaratot szegez ezen akarattal szemben.

A metafizika feltétlen uralmának kibontakozása még csak küszöbön áll. Színre lépése akkor következik be, ha a metafizika ezt a hozzáillő szörnyűséget igenli, lényegét annak kiszolgáltatja, és e kiszolgáltatottságot megszilárdítja.

A metafizika kizárólag ebbéli, szigorú értelmében végzet, mivel a napnyugati-európai történelem alapvonulataként az emberiséget a létező középpontjához láncolja anélkül, hogy a létező léte bármikor is e kettő kétféleségeként a metafizika felől és a metafizika révén igazságában megtapasztalható és kikérdezhető és hozzárendelhető lenne. Ám ez a léttörténetileg elgondolható végzet azért szükségszerű,mert a lét csak akkor tudja a lét és létező benne rejlő különbségét a maga igazságában világlóvá tenni, ha maga a különbség válik nyilvánvalóvá. De hogyan lenne képes erre, ha a létező ennek előtte nem jutott volna a legteljesebb Iétfeledésbe, és a lét egyúttal az akarás akarásaként metafizikusan felismerhetetlen feltétel nélküli uralomra, ami rögtön és egyedülállóan a létezőnek (a tárgyilag valóságosnak) a lét előtti kizárólagos elsődlegességeként érvényesül? Valamiképpen így nyilvánítja ki magát valami, ami megkülönböztetendő; a különbségben – miközben mégis sajátos felismerhetetlenségben rejlik. Ezért marad a különbség rejtett. Ennek egyik Ismérve a fájdalomra adott metafizikus-technikai válasz, ami egyúttal lényegének kifejtésében előre meghatározó.

A metafizika beteljesedésének kezdetével megkezdődik a lét és a létező különbözősége első megjelenésének – fel nem ismert, és a metafizika számára lényegénél fogva elérhetetlen – előkészítése, Ebben a megjelenésben még rejtve marad a lét igazságának első felhangzása, ami a lét hatásaival szemben fennálló elsődlegességét még visszavonja.

X.

Az akarat akarása – anélkül, hogy ezt képes lenne megtudni és az erre vonatkozó tudást megtűrne – elutasít minden sorsküldetést, ami alatt itt a létező létének nyitottságából adódó odaintést értünk. Az akarat akarása mindent sorstalanná merevít. Ennek következménye a történelmetlenség. Ennek ismérve a história uralma. Ennek tanácstalansága pedig a historizmus. Ha valaki a lét történetét a ma dívó historikus elképzelés szerint akarná megrajzolni, akkor e balfogás révén a léttörténés feledésének uralma a legkézzelfoghatóbban nyerne igazolást. A beteljesedett metafizika korszakának kezdetén vagyunk.

Az akaratakarás megjelenésének alapformájaként mindennek a kiszámítását és a berendezését kényszeríti ki – kizárólag a maga feltétlenül folytatandó biztosítása végett.

Ama megjelenés alapformáját, melyben aztán az akarat akarása a beteljesült metafizika történelem nélküli világában berendezkedik és azt számba veszi, összefoglalóan “technika” névvel illethető. Ez a név így a létező mindama körzetét átfogja, melyekben a létező felfegyverzése történik. Ezek: az eltárgyiasított természet, az üzemeltetett kultúra, a csinált politika és a felhalmozott ideálok. Technika alatt tehát ezúttal nem a gépi készítés és felfegyverzés elkülönített körzetét értjük. Mindennek természetesen van egy közelebbről meghatározandó helyzeti előnye, ami az anyagiság elsőbbségében mint a szándékolt elemiségben, és – főként – a tárgyiasságban van megalapozva.

A technika” nevet itt olyannyira lényegében értjük, hogy jelentése egybeesik a beteljesült metafizika címmel. Tartalmazza a techre való emlékezést, ami a metafizika lényegalakulásának alapfeltétele. Ez a név egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy a metafizika beteljesülésének planetáris vonása és uralma a népek és kontinensek historikusan kimutatható leszármazására való vonatkoztatás nélkül gondolható el.

XXVI.

A léttől való végső elhagyatottság jelei: az “eszmék”, “értékek” meghirdetése, a “tettek” proklamációja és a “lélek” nélkülözhetetlensége közti válogatás nélküli ide-oda. Mindez pedig már a rendeződésfolyamat fegyverkezési mechanizmusának igájába van fogva, amit a léttől való elhagyatottság üressége határoz meg. Ebben a folyamatban a technika – amibe a kultúra is beletartozik – csinálása számára a létező elhasználása az egyetlen eshetőség arra, hogy a magára sóvárgó ember a szubjektivitását képes legyen az emberfelettiségbe menteni. Az emberalattiság és az emberfelettiség egy és ugyanaz, éppúgy összetartoznak, mint ahogy a metafizikus animal rationale esetében az állati “alattiság” és a ratio „felettíség” szétválaszthatatlan megfeleléssé kötődött össze. Az emberalattiságot és -felettiséget itt metafizikailag kell elgondolnunk, nem pedig morális értékelésként.

A létező elhasználását és ennek lefolyását a metafizikai értelemben vett fegyverkezés határozza meg, melynek révén az ember az “elemi urává” válik. Az elhasználás a létező szabályozott használatát foglalja magába, ami a teljesítmények, valamint növelésük alkalmává és anyagává válik. Ezt a használatot a fegyverkezés hasznosítására hasznosítják. Amennyiben azonban ez a fokozás és önbiztosítás feltétlenségére fut ki, a célja valójában a céltalanság, a hasznosítás kihasználása. A “világháborúk” és “totális” voltuk a léttől való elhagyatottság következménye. A kihasználás egyfajta állandó formájának állagbiztosítá- sára törnek Ez a folyamat az embert sem hagyja érintetlenül: nem marad rejtve ebben megmutatkozó jellege; az, hogy az ember a legfőbb nyersanyag. Az ember a “legfőbb nyersanyag”, mivel az összes kihasználásnak a szubjektuma, olyannyira az, hogy akaratát feltétlenül e folyamatba oldja és ezáltal egyidejűleg a léttől való elhagyatottság “objektumává” válik. A világháborúk a háború és béke közti különbség felszámolásának előzetes formái. E felszámolás azért elengedhetetlen, mivel a “világ” – a létezőnek a lét igazságától való elhagyatottsága folytán – világnélkülivé vált. A “világ” ugyanis léttörténeti értelemben (vö. Lét és idő) a lét igazságának az ember számára való tárgyiasulatlan lényegülése, amennyiben az ember lényegileg a létre hajlik. A hatalom kizárólagos hatalmának, azaz a létezőnek az elhasználás kihasználására történő feltétlen előrenyomulása korszakában a világ világnélküliséggé vált. A létező mint ható valóságos. Mindenütt hatás van és sehol sincs világlása a világnak, még kevésbé – kivált, hogy feledett – a létnek. A léttől való elhagyatottságban, háborún és békén túl, a létező elhasználásának a rendelkezés önbiztosításába való puszta eltévelyedése áll fenn. “Háború” és “béke”, lényegveszteségig menően elváltoztatva részévé váltak a tévelygésnek, és – mivel különbözőségük felismerhetetlenné vált – eltűntek a megcsinálhatóság fokozódó csinálásának puszta lefolyásában. Ezért nem válaszolható meg a béke beköszöntésére vonatkozó kérdés, mivel már a kérdés is olyasvalamire kérdez, ami már nincsen, mivel a háború már nem vezethet békére. A háború a létező elhasználásának olyan elfajzása, ami békében is folytatódik. Aki hosszú háborúval számol, csak idejétmúlt formát használ, mellyel az elhasználás korszakának újdonságát ismeri el. E hosszantartó háború hosszúsága lassanként nem egyszerűen a békére vezető korábbi háborúk tartamán megy túl, hanem egy olyan állapotra vezet, melynek háborús volta már nem is tapasztalható meg, a békés mivolt pedig értelem- és tartalomnélkülivé vált.

A tévelygés nem ismeri a lét igazságát; ennek ellenére végbeviszi mindahány körzet mindennemű tetvezésének folyamatos fejlesztését, rendjének és biztonságának erősítését. A körzetek köreiben az emberhez tartozó sajátos vonások szükségképpen “területekké” válnak. A költészet “területe”, a kultúra “területe” is csak a mindenkori “vezetés” – egyebek mellett – tervszerűn biztosított területe. Mindazon emberek morális felháborodása, akik még nincsenek tudatában annak, ami van, gyakran a “vezérek” önkénye és uralomvágya ellen irányul – ez pedig csak az állandósuló méltatás egyik formája. A vezér az a botránkoztató, aki nem képes megszabadulni a botránytól, amit látszólag körülötte kavarnak. Úgy vélik, hogy a vezérek maguktól, önös önzésük vak tombolásában tulajdonítanak mindent maguknak és rendeztek be mindent a saját önfejúségük szerint. Valójában ők a szükségszerű következményei annak, hogy a létező a tévelygés útjára tért, ahol az üresség terjeng, ez pedig a létező kizárólagos rendjét és biztosítását kívánja meg. Ez alapozza meg a “vezetés”, azaz a létező egészének biztosítására irányuló tetvező számítás követelményét. Ehhez olyan emberek kellenek, akik a vezetés szolgálatára rendezkedtek be, és arra vannak kiképezve, hogy a vezérlést szolgálják. A “vezetők” azok a mértékadó kiképzők, akiknek a létező kihasználását biztosító összes terület fölött áttekintésük van, mivel a bekerítettség egészét átlátják és a tévelygést kiszámíthatóságánál fogva uralják. Az átlátás módja a kiszámíthatóság, melymár előzetesen elszabadult a rendelődések folytonos biztosítása támasztotta követelmények révén – ezek pedig a rendelkezés éppen következő lehetőségének szolgálatában állnak. Mindahány lehetséges törekvésnek a tervezés és biztosítás egészéhez való hozzárendelése az “ösztön”. Ez a szó itt a korlátozott, csak a közvetlenül adottakkal számot vető, értelmen túlmenő “intellektust” jelöli, melynek “intellektualizmusa” semmit sem téveszt szem elől mindabból, aminek az egyes “területek” kiszámolásánál és elszámolásánál számba kell jönnie. Az ösztön az intellektus emberfelettiségének megfelelő,a mindennel való feltétlen felszámolásig menő túlfokozása. Mivel az ösztön uralja az akaratot, úgy tűnik, hogy az akarat mellett már semmi egyéb nem kap helyet, mint a kiszámítás ösztönzésének biztonsága – mely számítás alapszabálya pedig mindennek a kiszámíthatóságában áll.

“Az ösztön” eddig az állat megkülönböztető jegye volt; az állaté, amely életterén belül megkülönbözteti a számára hasznosat és károsat, és ezen túl nem tör másra. Az állati ösztön biztonsága megfelel a hasznossági körének való vak alávetésnek. Az emberfelettiség feltétlen felhatalmazása az emberalattiság teljes felszabadításának felel meg. Az állat ösztöne és az emberiség ratiója azonossá válik.

Az emberfelettiség követelményéül állított ösztön azt jelenti, hogy metafizikai értelernben hozzátartozik az emberalattiság, méghozzá úgy, hogy éppen az állati kerül valamennyi formájában a számítás és a tervezés uralma alá( egészséges életvezetés, tenyésztés). Mivel az ember a legfőbb nyersanyag, számolni lehet azzal, hogy a mai kémiai kutatásokra alapozva egyszer majd gyárakat építenek az emberanyag mesterséges megtermékenyítésere. Kuhn kutatásaival megnyílt a lehetőség arra, hogy mindkét nembeli élőlények tenyésztését tervszerűen és tetszés szerint szabályozhassák. A kultúra területén zajló könyvelés a mesterséges megtermékenyítés vezérlésének felel meg. (Avult prüdériából nem szabad érvénytelen különbségeket tenni: Az emberanyag iránti szükséglet éppúgy alá van vetve a fegyverkezésszerű rendcsinálás szabályozásának, mint a szórakoztató művek és költemények szükséglete. Ebben a költő semmivel sem fontosabb személy, mint a könyvkötőtanonc, aki részt vesz a végtermék előállításában.)

Minden anyagnak – amibe az “emberanyag” is beletartozik – a technikai előállítás feltétlen lehetőségének biztosítása érdekében történő elhasználását az az üresség határozza meg, amibe a létező, a való anyagai merevednek. Ezt az ürességet be kell tölteni. Mivel azonban a lét üressége – kivált, ha ez mint olyan nem tapasztalható meg – a létező túlárasztásával sohasem tölthető ki, csak az előle való kitérés eshetősége marad: a létező szakadatlan berendezése – a rendelkezés állandó lehetőségének mint a céltalan tevékenység biztosításának formájában. Így szemlélve a technika – lévén tudása ellenére a lét ürességére vonatkozó – a hiány megszervezése. Mindenütt, ahol kevés a létező – és a növekedésben sehol és semmi sem elegendő az önmagát erősítő akarat akarása számára –, a technikának kell közbelépni. A pótlásról gondoskodni és a nyersanyagokat elhasználni. Valójában azonban a “pótlás” és a pótlólagos dolgok tömeges előállítása nem átmeneti segítség a szükségben, hanem az egyetlen módja annak, hogy az akarat akarása, a rendelkezés rendjének “maradéktalan” biztosítása folytonos maradhasson és így “maga” váljék minden “szubjektumává”. Az embertömegek számának növekedését tervszerűen biztosítják, hogy ne mulasszák el az alkalmat, és a nagy tömegek számára nagyobb “élettereket” követelhessenek, amelyek aztán nagyságuknál fogva ismét csak nagyobb embertömeget kívánnak a berendezésükhöz. Az elfogyasztásért való elhasználásnak ez a körbe zárulása az egyetlen olyan folyamat, mely kitünteti azon világ történelmét, mely világtalanná vált. A “vezető természetűek” azok, akik ösztönös biztonságuk miatt mint vezérlő szervek állnak e folyamat rendelkezésére. Ők a létező feltétlen elhasználásának ügymenetében az első számú alkalmazottak, akik a léttől való elhagyatottság ürességének biztosítását szolgálják. A létező elhasználásának ez a lét meg-nem-tapasztalásából eredő tudatlan elhárítására irányuló ügymenete kezdettől fogva kizárja a nemzeti különbözőségeket és a népek különbözőségét mint megkülönböztetőjegyet. Ahogy a háború és a béke közti különbség is érvényét vesztette, úgy a “nemzeti” és a “nemzetközi” megkülönböztetése is érvénytelenné vált. Aki ma “európaian” gondolkodik, már nem teszi ki magát annak a szemrehányásnak, hogy “internacionalista”. De már nem is nacionalista többé, mivel a többi “nemzet” javával is éppúgy számot vet, mint a sajátjával.

A jelenkori történelmi folyamatok egyformasága ugyancsak nem a régi politikai rendszereknek az újabbakhoz való utólagos hasonulásából ered. Az egyformaság nem a következménye, hanem az alapja azoknak a háborús összetűzéseknek, melyek a létező elhasználását biztosító rend mérvadó vezérlésére várományosok között zajlanak. Mindennemű nemzeti különbségnél inkább a létezőnek a léttől való elhagyatottságából fakadó üressége határozza meg a vezérségek egyformaságát; ezek számára az államformák csak a vezetési eszközök egyikét jelentik a többi között. Mivel a valóság a tervezhető számítás egyformaságában áll, az embernek is egyformává kell válnia, hogy helytálljon a valóságban. Az uniformizáltságtól ment ember ma a valószínűtlenség, az oda-nem-tartozás benyomását kelti. A kizárólagosan csak az akarat akarásában megengedett létező a különbözőség hiányában terjed – ezt pedig már csak a “teljesítményelv” alapján álló eljárás és berendezkedés kormányozza. Ennek következtében egy új rangsor látszik kibontakozni: valójában a rangkülönbség-nélküliség az alapjában meghatározó, mivel a teljesítmény célja mindenütt csak az, hogy a rendelkezés biztosítása érdekében mindennemű munkát ugyanolyan ürességben használjon el. Az ebből az alapelvből harsányan előtörő különbségnélküliség nem azonosítható a nivellálódással, mivel az csak az eddigi rangsor leépítését jelenti. A totális elhasználás különbségnélkülisége a rangsor “tényleges” meg-nem-engedéséből fakad – a céltételezések összességében döntő ürességnek megfelelően. Ez a különbségnélküliség híven mutatja a léttől való elhagyatottság világtalanságának éppen biztosított állagát. A Föld így a tévelygés világtalanságaként jelenik meg: léttörténetileg a Föld a tévelygés csillaga.

XXVIII.

Önmagában egyetlen akció sem változtathatja meg a világ állapotát, mivel a lét mint hatékonyság és hatás minden létezőt elzár az esemény elől. Még az a mérhetetlen szenvedés, ami végigvonul a Földön, még az sem képes egy átalakulás közvetlen előmozdítására, mivel csak szenvedésként, passzívan, és ezáltal az akcióval ellentétes állapotban, így azzal együtt az akarat akarásának egyazon lényegövezetében kerül megtapasztalásra. A Föld azonban, a lehetséges szembe-nem-tűnő törvényétől óvva megmarad úgy, hogy van. Az akarat a lehetségesre rákényszerítette a lehetetlent. Azok a machinációk, amelyek ezt a kényszert létrehozták és uralmát fenntartják, a technika lényegéből erednek, és a technika szó itt egybeesik a beteljesült metafizika fogalmával. Az akarat akarásának uralma alatt álló Föld valahány emberiségének feltétlen egyformasága teszi nyilvánvalóvá az abszolútnak tételezett emberi ténykedés értelmetlenséget.

A Föld elsivárosodása szándékolt, de lényegében nem tudott és nem is tudható folyamatként kezdődik abban a korban, amelyben az igazság lényege bizonyosságként kerül körülhatárolásra, és előbb az emberi képzetek elő-állítása, majd pedig az előállítás során önmagában bizonyossá válik. Hegel a metafizika történetének ezt a pillanatát abban ragadja meg, hogy az abszolút öntudat a gondolkodás alapelvévé válik.

Majdhogynem úgy tűnik, hogy az akarat uralma alatt a fájdalom lényege, miként az örömé is, elzárul az ember elől. Vajon képes-e a fájdalom határtalansága a változás előidézésére?

Nincs olyan változás, amit ne kísérnének előremutató jelek. De közelíthet a kíséret másként is, mint hogy az esemény feltárul, hívóan, igénybe-vevően tekintetbe veszi, azaz megpillantja, és a megpillantásban a gondolkodó, megköltő építés útjára vezeti a halandókat.

TilImann J A. fordítása

MEGJELENT

Vigilia, 1988/7. szám: 495-501.o.;

A későújkor józansága II. (Válogatta és szerkesztett Tillmann J. A.) Göncöl Kiadó, Bp., 2004.

COPYRIGHT FORDÍTÁS Tillmann J. A.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: