Detlef B. Linke: Az öregek ifjonti lelke

fenysavok

Sikeresen öregedni – pszichofarmakonokkal?

Az öregkori élet alakításának sajátos problémáival az utóbbi évtizedek kutatásai intenzíven foglalkoztak. Így annak meghatározásával is, hogy mit jelenthet a “beteljesített élet” a különböző világnézetek és életfelfogások közepette. A kutatók közt heves vita folyik az életalakítás megítélésének meghatározó kritériumairól. A “sikeres öregedés” konstrukciója nem pusztán az annak az optimizmusnak a kifejeződése, amely szerint az öregedéskutatás tudományosan is igazolható, hanem az arról való meggyőződésé is, hogy az élet szélső helyzeteire lelhetők alkalmas kezelési stratégiák. Ezt az álláspontot azonban számosan kétségbe vonták.

Ilyen optimizmus különösen az öregedéspszichológiában és a biokémiai agykutatásban mutatkozik, ahol a kutatás finanszírozásában a potenciális gyógyszeres alkalmazási területeknek lényeges szerepe van. Másfelől az öregedés számos ember és sok évszázad nézete szerint szenvedéssel jár, ami sürgős terápiára szorul. Nagy a kísértés arra, hogy az öregedést ne természeti szükségszerűségként jelentkező leépülési folyamatnak tekintsük, hanem olyasvalaminek, amit az örökifjúság-fantáziáknak a modern tudomány segítségével kell legyőzniük. A “sikeres öregedés” konstrukciójának alkalmazása a gyógyszeripar és az öregedéspszichológia viszonya folytán szükségképpen arra a paradoxonra vezet, hogy ott támogassák a kutatást, ahol imázs-okokból egyáltalán nem is kívánják a betegséget elfogadni. A közös nevező a megcsinálhatóság, amikor is a passzív öregedés képének aktívvá kell alakulnia, hogy elejét vegye a felerősített farmako-terapikus elkötelezettség szükségességének. Ez a viszony ugyanis abból a végzetes kapcsolatból adódik, amelyben a kívánatos aktivitást gyógyszeres eszközökkel idézik elő. Idős embereknél rendkívüli mértékben megnőtt a pszichofarmakonok fogyasztása. A félelem- és feszültségoldó benzodiazepin-származékokat különösen társasági élet alkalmaikor fogyasztják, s már mint “szenior-hasist” emlegetik. Az ember nem szeretne lesújtó képet nyújtani, sem látni, ezzel szemben szeretne “sikeresen” öregedni. A következmények katasztrofálisak. Helyénvalónak tűnik, hogy ne általánosságban kárhoztassuk a pszichofarmakonok fogyasztását, hanem megkérdezzük: vajon a passzív-sorsszerű elfogadása helyett nem pont az öregedés erőltetett, sikeres és aktív ábrázolása segíti elő a fogyasztást.

A “társas viselkedés ösztönbiológiájától a kompetenciamodellig” témájához

A tudományos perspektívák és lehetőségek közepette az öregedés helyénvaló értelmezéséhez megfontoltságra van szükség. A túlzott optimizmus súlyos torzításhoz vezethet. Komolyan nem merül föl annak lehetősége, hogy tudományorientált korunk az öregek különös tapasztalataiból – például a mulandóságból – tanulhatna. Az öregedéskutatás, amely az öregek mentális trenírozását tűzte ki céljául (jellemzően mentálisról beszélnek, az átfogóbb “szellemit” helyett), éppen különös képességeiket teszi kérdésessé. A sikeres viselkedési mintának az öregekre való alkalmazásában egyfajta elutasítás fejeződik ki: annak kifejezése, hogy eltérjen saját értékorientációitól, s még inkább az a képtelenség, hogy elviseljen eltérő értékorientációkat és viselkedési mintákat.

Világossá kell tenni, hogy ama szabadságfogalom, amely jogi értelemben okkal eltekint az ember biológiai sajátságaitól, nem véletlenül tulajdonít neki biológiai autonómia-tartalékokat, amelyeknek aztán csak kívülről bevitt, biokémiailag hatékony anyagokkal tud megfelelni. Jobban kellene arra ügyelnünk, hogy a szabadságfogalomnak éppen a biológiailag tökéletlenekkel szembeni toleranciára kell kiterjednie, különben a fogyatéktalanság hirdetése révén a fogyatékkal bírókat annál több diszkrimináció érheti. Ezért sürgető az öregedő ember biológiai–pszichológiai képességeinek pontos tisztázása.

Fókuszálás – az öregedés biológiai pozitív-modellje

Korábban a biológia területéről elsősorban olyan elgondolások kerültek előtérbe az öregedéskutatásban, amelyek negatív-modellekként jellemezhetők. Noha a multimorbiditást (sokféle betegség halmozódását) és az “öregkori gyengeséget” nem lehet figyelmen kívül hagyni, s ha meggondoljuk, az öregedés végén a halál áll. Ennek ellenére úgy véljük, hogy az öregedési folyamattal járó jellemzőket nem kell negatívan értékelni, hanem további perspektívák bevonásával felismerhetővé kell tenni a pozitív irányát, amelyet fókuszálásnak nevezünk (a latin focus = fókuszpont, azaz összenyalábolás szóból).

Ha tehát megvizsgáljuk az öregkori agyi leépülés tézisét, megállapíthatjuk, hogy az öregedésről alkotott elképzeléseket évtizedeken át meghatározó, az agysejtek fokozódó elhalásáról szóló koncepciót időközben viszonylagosnak, sőt elvetettnek kell tekinteni. Az agytömeg csökkenése elsősorban folyadékveszteségre vezethető vissza, s csak csekély mértékben az idegsejtek elhalására. A biológiai képességeknek az öregedési folyamattal járó szükségszerű csökkenéséről szóló tézis a neuronokra legfeljebb korlátozottan érvényes. Mindenesetre megvizsgálandó, hogy a folyadékvesztés és a neuronrendszer tömörebbé válásának milyen funkcionális hatásai vannak. Elképzelhető, hogy az agy különböző információfeldolgozó rendszerei ilyen helyzetben egymástól kevésbé függetlenül működnek.

Neuronveszteség nélkül, kivált a homloklebenyben, nincs öregedési folyamat. Ez a tény némi zavart okozott a biológiai és pszichológiai–fenomenológia kategóriák esetében. A neuronális leépülésből semmi esetre sem következik a mentális leépülés. A nagyagy működése és a szellemi folyamatok között kétségkívül van párhuzamosság, de nincsen differenciálatlan, kényszerű kapcsolat; vagyis az, amit agyi szinten veszteségként írnak le, azt nem kell mentális síkon is így értelmezni. Úgy véljük, az agy szintjén is egyoldalúan használnak leírási modelleket. A veszteség és a kompenzáció együtt jár, noha a fogalompár funkcionális alkalmassága egyáltalán nem bizonyított.

Veszteségkompenzáció helyett fókuszálás

Az agyi fejlődés, az agybetegségek és az öregedés összefüggését vizsgáló tekintélyes tanulmányokból kialakulóban van egy önálló szakterület, a neuro-geriátria. Ennek homlokterében olyan modellek állnak, amelyek az agy plaszticitását, a terhelésekhez való alkalmazkodóképességét hangsúlyozzák. Az agy sérülése esetén képes arra, hogy körülhatárolt területeinek kiesését, a roncsolódott információfeldolgozó rendszerek információit más területeken és más agyi folyamatokkal dolgozza föl. Kérdéses azonban, hogy a plaszticitásnak ez a modellje alkalmazható-e akkor, ha az öregedést normális, nem pedig patologikus folyamatnak kell tekinteni. Ennek ellenére az öregedő agy átstrukturálódási folyamatainak sematikus leírására a veszteség és plasztikus kompenzáció kettős szemlélete jellemző.

Ha az ember nem akar minden öregedési folyamatot különféle lehetséges kimenetelű Alzheimer-kórként ábrázolni, akkor az agy átrendeződési folyamatait célirányosnak kell tekinteni. Ezért a dendrid-övezet neuronfelületeinek öregkori megnövekedése számos agyterületen a funkció összpontosulásának kifejeződése. Ennek mentális megfelelését nem lehet minden további nélkül feltárni, leginkább azonban a feladatösszpontosítás tájékán keresendő. Az agykéreg ingerlésének vizsgálatai azt mutatják, hogy a tapasztalatokban növekvő szellemi funkciók agyi lokalizációjukat átrétegezhetik. Az agyvérzés-vizsgálatokból az is tudott, hogy azonos mérvű agysérülések életkor függvényében különböző kiesési mintázatra vezethetnek. Különösen a zsargonafázia, egy automatizmussal és neologizmusokkal járó beszédzavar jelentkezik először öregkorban, amikor a nyelv már kikristályosodott az alapmintázatban. Kibernetikai szempontból az agyban számos utalást találni a jelképek szuper-tömörítésére. Mindez pozitív jelenséget mutat: fókuszálódást a személyiség lényegi magvára és legfontosabb aspektusaira. A felejtés ebben az értelemben nem magától értetődően negatív, hanem a személyiségjegyek egységesedését szolgálja. Ennek a tényállásnak az információelméleti megközelítése figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy a felejtés mélylélektanilag szükségszerű folyamatot jelenthet. A prímáták túlzott gyakoroltatása a szimbolikus nyelvi kísérletek során gyakran nem csak kognitív képességeik fejlesztésére vezetett, hanem valami olyasmire, ami neurotikus reakcióként írható le. Mélylélektani szempontból elővigyázatosan kell kezelni a kibernetikusok olyasféle kívánalmát, hogy az agy információtároló kapacitását jobban ki kell használni. Különösen akkor, ha ezek a kapacitások nincsenek pontosítva, vagyis tekintet nélkül a már meglevő tartalmakra akarják aktivizálni őket – miként ez a tudomány általánosító, kognitivista és kibernetikus alapállása mellett gyakran megesik. E tekintetben megfontolandó, hogy az öregedési folyamatra jellemző fókuszálódást az általános tréningezés inkább zavarja, semmint segíti. A “Brain jogging” (idősek komputerrel történő gyakorlatoztatása) propagálása helyett sokkal inkább kívánatos a megfelelő időskori képzési tartalmak fokozottabb kutatása.

Fókuszálás és tartalom

Az olyan elvont kognitív gyakorlóprogramoknak, mint amilyeneket a “Brain jogging” propagál, a normális és a kóros öregedési folyamatok profilaxisa és rehabilitációja szempontjából fölöttébb kevés értelme van. A sokrétű, tartalom-orientált képzési kínálat különösen alkalmas az öregedés normális lefolyása esetén. Amennyiben a nyelvtudományban kidolgozott kompetencia-fogalmat vesszük alapul, akkor megállapítható, hogy csak konkrét gyakorlatok révén sajátítható el. Ezeket időskorban a tartalmi érdeklődéshez kell igazítani, mert senki sem akar öregkorában olyan gondolkodási formákkal küszködni, amelyeket számára érdektelen tudásterületeken sajátíthat el.

A mozgékonyságot a fókuszálás egyáltalán nem zárja ki, sőt a mozgékonyságot a fáradozások középpontjába lehet állítani. A témák közti mozgékonyságot nem csak a gerontopedagógiának kellene tárgyalnia, hanem ennek kellene már korán az öregedés, a tanulás legfőbb témájává válnia, míg a tartalmaktól való teljes eltekintés az öregekkel szembeni embertelenség volna. Mindenekelőtt azok a helyzetek nehezek, ahol a nyugdíjazás után nem lehetséges a korábbi tevékenység folytatása. Felemelő lehet a 70 éves torero vágya, hogy még egyszer fellépjen az arénában (ilyen életveszélyes esetek már történtek), de ezt a problematikát nem lehet pusztán kognitív aktivizálással kezelni. Már korán el kellene sajátítani ama képzési tartalmakat, amelyek az élet értelmével foglalkoznak (légyen az irodalmi, művészeti, vallási stb.), hogy a lemondás fájdalma olyan nyereségként legyen megélhető, ami a világ, valamint értelmének mélyebb jelentésére mutathat. Az egyoldalú, teljesítményorientált kognitivizmus egyébként nem csak a pszichofarmakonos szubsztitúciót vonja maga után, hanem további agyszövetek akvirálását is, amelynek a lehetőségét jelenleg is beültetési kísérletekkel kutatják. A társadalom, ha nem is mindig gyakorlatban alkalmazható módon, de sokat tanulhatna az idős emberektől a kiegyenlítő magatartásmódok terén, amelyek a teljesítményelvnek az idősekre való puszta átvitele egyébként esetén eltűnnek.

A tisztán kognitivisztikus, továbbvivő személyiség-koncepciót nélkülöző világnézet első katasztrofális következményei már mutatkoznak. Peter Singer ausztrál filozófus jogosnak tartja a kognitív képességek nélküli újszülöttek megölését. Amennyiben az időseket többé már nem az élet értelmének irányába fejlődő személyeknek, hanem egyre inkább pusztán kognitív rendszereknek tekintik, akkor az “etika” ilyesféle megnyilatkozásai egyre hangosabbá válnak.

Meghalni a teljesítményelv alatt

Világszerte megfigyelhető, hogy csekély az emberi tűrőképesség iránti bizalom. Az individualitás eszményének hangsúlyozása ellenére az emberek megpróbálják eltüntetni különbözőségeiket. A különbségek kinyilvánítása egyet jelent a viszályba bonyolódással, jóllehet a különbségek kinyilvánítása az individualitás feltétele. Így tehát a nyelvhasználatban is megmutatkozik a végzetes képtelenség a különbözőségek elviselésére. Az individualitás ezért is vált a nagy általánosság fogalmává, amely nem a különbözőség támasztékául, hanem az énre vonatkozás általános érvényűségének kifejezésére szolgál: individuumok már nem különböznek egymástól, énre vonatkozásukban mind egyformák. Bár az individualitás fogalma a megkülönböztetés-logikából ered, nem megkülönböztető, hanem egyenlősítő jelentése van: az egocentrikus általános konszenzusa. Az individualitásnak ezt a tényleges jelentésváltozását észlelve kétkedővé kell válni minden olyan kísérlettel szemben, amely a különböző szociális partnereknek eltérő szerepet tulajdonít, mivel e szerepek egy része kívül rekedhet az általános egyetértésen. Ez különösen érvényes az idős emberre, aki az életproblémákkal szemben letisztult bölcsességre és távolságtartásra törekszik, hogy mérlegelő véleménnyel álljon a fiatalok mellett. Erre szerepre ez idő szerint a fiatalabb nemzedék által meghatározott társadalom nem sok teret hagy. Ellenkezőleg, az idősebb nemzedék igazolási kényszerbe került, és nem tud már a halálközelség letisztult ítélőképességére hivatkozni. Míg régebben egész filozófiák és világképek táplálkoztak az ember halálára vonatkozó kérdésből, addig a mai, élénk tevékenységre irányuló társadalomban zavaró egy olyan vélemény, amely az élet ügyeiben a halál kérdését tekinti irányadónak. Az öregek tehát nem utalhatnak a halálközeliség tapasztalati előnyére, továbbá a tudás egyre rövidülő felezési ideje folytán élettapasztalataik iránt sem érdeklődnek, mivel a tegnapi kognitív tartalmakat a jelen problémái felől idejétmúltnak minősítik. Mindez abból ered, hogy a kognitív tartalmakat lélektani beágyazottságuktól függetlennek tekintik, azaz a szellemi–hivatásbeli teljesítményt a cselekvés elszigetelt elemének tartják, nem pedig a családi, baráti, szomszédsági szociális struktúrák részének, és nem is a különféle lélek-komponensekkel összefüggőnek. A kogníció szociologikus-pszichologikus dimenziókhoz kötöttségét sokkal inkább a hétvégi, teljesítménynövelő önismereti, vezetési szemináriumokra ruházzák át, amelyek minden két évben az életalakítás új koncepciójával hozakodnak elő, és korántsem tartós bölcsességre irányulnak. Ebből eredően a bölcsesség tartományát is technikus, aktivista módon kezelik. Ezt az öregeknek fenntartott övezetet, nevezetesen a fiataloknak szóló tanácsadást, ma fiatal pszichotrénerek fedik le.

(Tillmann J. A. fordítása)

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2005/III.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: