Fritz Mierau: “Felmérhetetlenül tágas földrajzi és szellemi tér” — Florenszkijről és az orosz kultúráról

L Wood conflicts space

– Mint önéletrajza, “Az én orosz évszázadom” jelzi, egy életen keresztül ezzel az óriásbirodalommal foglalkozott. Mítosszá vált-e az Ön számára Oroszország?

– Mindig is óvakodtam attól, hogy teljesen alávessem magamat Oroszországnak. Eléggé német és ezzel egyúttal közép-európai is vagyok ahhoz, hogy távolságot tudjak tartani attól, amit az Oroszország mítoszának fogalmában lehet megragadni. Ha az ember alaposabban beletekint Oroszország történetébe, irodalmába, költészetébe, akkor német vagy közép-európai tapasztalatához egy sajátos elem járul: Oroszország roppant szellemi kiterjedésének felismerése. Mindenki, aki olvassa Puskin, Jeszenyin, vagy Majakovszkij verseit, hangfelvételről hallgatja a 20. század elejének nagy költőit, olyan érzése támad, hogy nincsen ehhez hasonló. Itt valami olyasmi hangzik a térből, ami nemcsak a mellkas tere, hanem egy felmérhetetlenül tágas földrajzi és szellemi tér. Amióta ez az érzés megragadott, azon voltam, hogy lássam Oroszországot, az oroszokat a saját környezetükben. Kívülről ugyanis nem lehetséges – légyen valakinek bár mégoly szenvedélyes az orosz irodalommal és történelemmel való foglalatossága.

– Miben különbözik az orosz gondolkodás a nyugat-európaitól?

– Mindig az volt a benyomásom, hogy a szellemi Oroszország erőszakosabb, mint az európai szellemiség. Erőszakosabb abban az értelemben, ahogy Hannah Arendt különbséget tett hatalom és erőszak között; tehát nem csak hatalmasabb. Az a mód, ahogy a szellemi Oroszország – még a morálteóriájuk révén legszelídebb – reprezentánsai is megnyilatkoznak ( nem beszélve olyanokról, mint Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij, akik keményebb alkatúak, vagy akár a 20. század olyan költőiről, mint például Majakovszkij és Cvetajeva) az erőszakosság hallatlan mértékét mutatják. Egy a latin középkoron átment ember számára, mint amilyen én is vagyok, mindig is probléma, hogyan viseltessen ezzel az orthodox hagyományban gyökerező erőszakossággal szemben; hogyan lehet Nyugat-Európában plauzibilisen és a magunk összefüggései közepette elgondolni.

– Talán radikálisabbak az orosz gondolkodás igényei?

– Szergej Avarincev filozófus az ortodox Kelet és a latin Nyugat nagy eltérését a szerzetesi nevelés alapelvein keresztül mutatja meg. Hangsúlyozza, hogy az ortodoxiában mindig csak szentség vagy anatéma létezik. Vagy teljesíti a szerzetes szellemi vezetőjének valamennyi előírását, vagy elvéti azokat és vétkessé válik, ami rendkívüli, és részben felfoghatatlan büntetőintézkedésekkel jár. Ezzel ellentétben a latin szerzetesrendszabályokban uralkodó a clementia, az elnézés, a kiegyenlítés, a különböző utakon járás kísérlete, a végső megoldás elkerülésének igyekezete.

Ez tűnik számomra a latin Nyugat és a görög orthodoxia meghatározta Kelet döntő különbségének. A különbözőségek nem csak társadalmi szabályokban, hanem a legszemélyesebb vonatkozásokban is megjelennek: alapjában a diszkréciónak Oroszországban kisebb a jelentősége, mint Nyugaton. Amíg Nyugaton még a közeli baráti viszonyokban is megmaradnak a distancia bizonyos formái, Oroszországban ezeknek nyoma sincs. Ez a személyes kapcsolatokban tetemes nehézségekkel jár. Az oroszoknál tudnia kell az embernek alávetni magát a másiknak. Az, hogy nem tettem ezt előttük, természetesen bizonyos határokat jelentett a velük való érintkezésben.

– Vajon számunkra van-e aktualitása az előző századforduló ilyen háttérű, vallásosan motivált orosz gondolkodásának?

– Kevés olyan pontot érzékelek, ahonnan közvetlenül ki lehetne indulni. A szerzetesi nevelés kapcsán mondottak azt mutatják, hogy az oroszok rendkívüli módon képesek a szellemi szeretetre. Vlagyimir Szolovjov és Pavel Florenszkij filozófiájának középpontjában ez áll. Florenszkij úgy vélte, hogy “Istent érinteni” nem lehet másként, mint valaki másnak, barátnak a lelke révén. Ám Florenszkij ebbéli törekvésében gyakran kudarcot vallott. Az a nagy kísérlet, amit ebben az irányban Andrej Belijjel próbált megvalósítani, teljes kudarcba fulladt.

A barátság Florenszkij számára olyan közelséget jelentett, amelyben mindketten az én és a te közti határok lebontásán fáradoznak, méghozzá egyenlő szellemi magasságban. Belij erre nem volt kész vagy nem volt abban a helyzetben: neki Florenszkij tanítóként kellett. Ám Florenszkij felfogása szerint ilyen szellemi vezetést csak az ún. sztárecek, a megvilágosult szerzetesek ajánlhattak, akik a különböző orosz kolostorokban éltek. Mivel elutasította, hogy szellemi vezető legyen, Belij később Rudolf Steiner felé fordult, aki elfogadta ezt a szerepet. Évekkel később Belij azt vetette egykori közeli barátja, Florenszkij szemére, hogy csak magát menti, nem nyílik meg embertársai felé. Ezen a vezettetni-akarás iránti szándékon nem lehet túljutni. Ha valaki azt akarja, hogy vezessék, annak addig kell keresnie, amíg meg nem találja vezetőjét. Mindenesetre alkalmatlan az olyasfajta barátságra, mint amilyen Florenszkij szeme előtt lebegett.

– És szolgálhat-e számunkra ma modellként Florenszkij eszméje, az Istenhez vezető szellemi barátság?

– Amit a nyugati egyházakban előszeretettel az orosz orthodoxia erősebb, a szeretet teológiájából növekvő spirituális erejének neveznek, a hitnek ezt a csodálatraméltó izzása pontosan a Florenszkij által definiált feltételekhez van kötve. Ezt Nyugaton nem lehet minden további nélkül átvenni. Téves volna arra következtetni, hogy a racionálissá és oktató-teoretikussá vált teológiánkat fel lehetne frissíteni a szeretet ortodox teológiájának egy adag Pável Florenszkij vagy Szergij Bulgakov szerinti értelmezésével. Ez nem megy. És bizonyára Florenszkij lenne az utolsó, aki ilyet szorgalmazna.

Florenszkij nem tartozott a különböző vallásfelekezetek közti messzemenő kiegyenlítődés képviselői közé. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az orosz orthodoxia újra és újra a keleti egyházatyák forrásából merítsen, és ne keverje őket össze más hagyományokkal. Felteszem, hogy Florenszkij szkeptikusan ítélte volna meg II. János Pál törekvését, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön az orosz ortodoxiával. Megemlítendő, hogy II. János Pál olvasta Florenszkijt. A “Fides et ratio” enciklikában kifejezetten utalt Florenszkijre. Nehéz megmondani, hogy Florenszkij miként reagált volna erre.

– Teológiai szempontból Florenszkij doktrinér gondolkodónak számít?

– Ebben az össszefüggésben Szergij Bulgakov vallásfilozófus esete érdekes. A forradalmi zűrzavar őt a Krímbe vetette, és ott történt meg vele, hogy egy nap bensőjében egy hang Rómába szólította. Képzeljük el: egy jelentős, 1917-ben pappá szentelt korábbi marxista tudós ilyen hívást észlel. Amire Bulgakov felszólítása vonatkozott, és amit oly erősen vágyott, az az egyház egysége, az univerzalitása volt. Mindenesetre joggal tartott attól, hogy barátja, Florenszkij nem követi ezen az úton. Csak nemrég került elő a Bulgakov-archivumból az a levél, amelyben Florenszkijt értesíti erről, ami érthetővé teszi, miért nem említik ezt az eddigi Bulgakov-monográfiák. Eltérően Vjacseszláv Ivanov költőtől, aki tényleg Rómába ment és a katholikus egyházhoz csatlakozott, Bulgakov végül – a bolsevizmus által kifejezetten megsemmisítendőnek ítélt – ortodoxia megőrzését tekintette feladatának. 1923-ban Párizsban megalapította a híressé vált Orthodox Theológiai Intézetet, amely barátja, Florenszkij szellemében folytatta az Oroszországban betiltott szellemi akadémiák munkáját.

– És milyen volt az orosz vallásfilozófusok viszonya a Szent Szinódushoz?

– Az olyan nagy orosz vallásos gondolkodóknak, mint Szolovjov, Bulgakov és Florenszkij, állandóan nehézségeik voltak a Szent Szinódussal. Florenszkij “Az igazság oszlopai és alapja”  című könyvének a Sophia jelentőségéről az orthodox vallásban írott nagy fejezetét nem tudta megvédeni szellemi akadémiája előtt. Ki kellett vennie. Ugyancsak nehezére esett, hogy egyháza egyes fordulatait kövesse, például a Februári forradalom idején. Ekkor az orosz orthodox egyház kezdett arra hajlani, hogy a cári monarchia a múlté. Ezt Florenszkij képtelen volt elfogadni. Nem tudott elképzelni olyan hatalmat, amely nem Istentől való és nem megszentelt. Ezért mindazt, ami utána következett, úgy Kerenszkij ideiglenes kormányát, és persze kivált a bolsevik kormányt, nemlétezőnek tekintette. Ebbéli felfogása nem is változott. Az új rendszert, amelyben villamosmérnökként dolgozott, szimptomatikusnak tekintette: a bolsevizmus a kollektivizmus borzalmas megtorlása a reneszánsz féktelen individualizmusáért. Ezért üldözték, börtönözték be, és lőtték agyon 1937-ben.

– Ezek szerint Florenszkij kizárólag metafizikai szempontból szemlélte a forradalmat?

– Nála az emberi cselekvés titáni voltával való bánásmódról van szó. A húszas évek elején “A kultusz filozófiája” címen tartott vallásantropológiai előadássorozatában beszél a titáni lényegéről. A titáni, mint földből született, a “Föld igazsága”, nem ismeri az uralmat belülről. Amíg csak valamit csinálni akar, hősiesen, impozánsan, lenyűgözően hat. Ám amint megvalósult, semmisnek, minden értelmet nélkülözőnek bizonyul. Ez a kétértelműség egy ellentmondáson alapul. Egy személyre, szellemi orcára van szüksége ahhoz, hogy mértékre, határra, értelemre leljen. Florenszkij azt mondja, hogy az emberben eme ellentmondás miatt nincsen harmónia; a lét sötét alapja mindegyre felkel az orcával szemben és testet akar ölteni. Az orca aláveti magát az elemi lázadásnak és megvalósítja igazságát. Ám a szellemi világ örökségéből merítve az orthodox liturgia rendelkezik azzal az erővel, hogy egészen a személyesben tapasztalja meg az emberiességet.

– Ön még Szovjetunió idején kezdett Florenszkijjel foglalkozni, amikor még földalatti irodalomként lehetett csak hozzájutni. Hogyan talált rá?

– A nyolcvanas évek végén Londonban Paszternákhoz gyűjtöttem anyagot, amikor rábukkantam Florenszkijra és a “Mérleg” című írására. Ez a rövid cím felkeltette érdeklődésemet. Egy 1922-es szövegről van szó, amely körülbelül tizenkét oldalon megvonja az európai kultúra fejlődésének mérlegét a reneszánsz óta. Florenszkij szerint a reneszánsznak vége, s hozadéka a személyiség hasadására és a tudás atomizálódására vezetett. Fordulatnak kell bekövetkeznie. Azt ugyan nem fejtette ki, hogy miben állna ez a fordulat, de elgondolása felvillanyozott. Miként rövidesen megmutatkozott, magyarázattal szolgált az NDK-létünk negyven évének közeli végére. Florenszkij ugyanis azt írta, hogy nem az ágyúlövések vetnek véget egy adott kultúrának, hanem egy ironikus pillantás elég ahhoz, hogy az addig érvényes semmissé váljék. A pillantás irányának csekély megváltozása elegendő arra, hogy mindaz, ami addig alapvetőnek, fontosnak, nyomasztónak, terhesnek tűnt, egyszerre semmivé váljon.

– Florenszkij melyik művét tartja a legjelentősebbnek?

– Az önéletrajzát. Hallatlanul meglepő könyv, amelyben a Kaukázusban töltött gyermekkorát írja le. Az írás rendkívüli komplexitásával varázsol el. Ilyen mondatokkal lehet benne találkozni: Nem csak te nézel egy ibolyát – az ibolya is néz téged. Florenszkij szerint csak a szemlélt ilyen közelsége mellett jöhet létre a világ és az ember valódi ismerete.

A könyv tele van az élő és élettelen természet Florenszkijnél másutt nem tapasztalható közelségével. Nem a teórián keresztül vezet az egész tudatához, hanem a legkisebb, a leghétköznapibb dolgokkal való ismeretségen és kölcsönös összefüggésen át. A könyv alapgondolata a teremtettek egysége; egy olyan gondolat, amely minden misztikusnál fellelhető. Ebben áll egész-filozófiája, ami őt olyannyira érdekessé és jelentőssé teszi a nyugati gondolkodás számára.

– Mennyire irányadó ez az egész-filozófia a modern tudomány számára?

– Florenszkij szeme előtt az lebegett, hogy kisegítse az embert a modernitás töredezettségéből. Egy közös családi örökségre, a nem egységére utalt. Minden ember szellemi alkata az elődök hajlamain, vágyain, szintúgy teljesületlen kívánságain, generációk sokaságának kötelékén alapul. Florenszkij saját magán próbálta meg kideríteni, melyek voltak szülei és nagyszülei teljesületlen vágyai: egy kert birtoklása vagy bizonyos dolgok sajátkezű előállítása. Egy gyermekeihez írott leveléből tudjuk, hogy erősen hajlott annak a határnak a kutatására, amely az absztrakt és a konkrét között húzódik. Vagyis amint észrevette, hogy az elvontságban való elveszés fenyegeti, visszafordult a kézzelfoghatóhoz – amint ezt a száműzetésben kényszerűen végzett tanulmányai is mutatják a szibériai jégről avagy a fehér-tengeri algákból nyerhető jódról.

A gyakorlati tevékenység és a legmagasabb absztrakció nagyon sajátos összekötése teszi Florenszkij személyiségét irányadóvá a modern tudomány számára, amely előszeretettel mozog elvont síkon, s ennek következtében szakmai nyelvezete nem érthető mások számára. Ez a helyzet tarthatatlan, vélte Florenszkij, mert még a legbonyolultabb összefüggés is kifejezhető közérthető nyelven. Ha a tudomány számára következik valami a Florenszkijjel való foglalkozásból, akkor ennek a mondatnak kell első helyen állnia.

Adalbert Reif

Tillmann J.A. fordítása

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2006/4

COPYRIGHT  ford. Tillmann J. A.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: