Jochen Gerz: A művészet antológiájához

 

AoA uszos

A művészet önmaga segélyforrásává vált. Ami magától értetődő a művészettörténet és –elmélet számára, az most érvényes a művészekre is, akik az évezred kezdetén újfajta függésbe kerültek a történelmi adottságoktól. Nem csoda, hogy a múlt művészete pont a globalizálódásban válik minden dolgok mértékévé. A földrajzi perifériák művészei megkockáztatják, hogy a centrumok történelem iránti elkötelezettségének eszméjét annál is jobban képviseljék és állandósítsák, mint ahogy erre a magukat kozmopolitának (a perifériák reprezentánsaiként) értelmező centrumok dekadens fázisukban képesek. 1

 

A művészet és miliője – mindennemű önreferencialitása mellett – egyre inkább függővé válik az egymással földrajzilag és gazdaságilag egymásba kapcsolódó tőkés centrumok hangulataitól és divatjaitól. Míg korábban a művészetről mint anticipációról volt szó, addig ma a művészet inkább valamiféle esztétika a globális vontatókötélen. Ahogy a művészet körvonalai, történelmi identitása a kultúrában elmosódni látszik, úgy a gazdaság (párhuzamosan a politikával) is ilyen irányt vett, nem lévén képes „természetes” céljait – a munkát, termelést, profitot – követni anélkül, hogy ne torlaszolná el maga előtt az utat. A gazdaság is az első valóban globális térben, a kulturálisban nyomul (és van nyomás alatt). Bárhol is ébred fel a kritikára méltó állapotok tudata, beindul az újraértékelés folyamata (de facto helyben, de lényegében globálisan). Annak van értelme, amit helyben lehet csinálni, de csak akkor, ha következményei globálisak. Így a „természet” védelme egy új kultúripart globalizál, és a munkahelyek védelme során a munkaidő végsősoron kultúr- vagy szabadidővé mutálódik. Itt is, miként a művészetet és a gazdaságot egyaránt felszívó kulturális tényezők működtetik a globalizációt.

 

A művészetantológiája ebben a kontextusban helyezkedik el. Aki a művészetet akarja szemrevételezni, az saját, a legközvetlenebb jelennel kapcsolatos tárgyalókészségében fogja azt fellelni. Azt láthatja, hogy a teória és a kreáció (praxis) különbsége formálisan ugyan még létezik, ám a megfigyelésből nem fog tudni saját nézetre szert tenni, ahogy a fantomfájdalom sem képes az elveszett testrészt pótolni. Az újabban mindkét részről – a művészet és elmélet részéről egyaránt – gyorsan növekvő számban megvalósított és lehetséges produkciókra (és információkra) az érzékenység paradox módon reagál. A művészet szem elől vesztése éppoly gyakori és spontán, miként túláradásának panasza, akárcsak az orientáló vagy kontroverz elmélet hiányának, mind pedig annak felpanaszolása, hogy nem talál célba, továbbá értelmetlen a személyes érzékenységre zúduló előfizetett információ.

 

Ami itt van, itt nem téveszthető szem elől. A kulturális javak, a az újrahasznosítható társadalmi értékek (köztük a művészet) tarka kacatjainak távollétteli volta szétszórja az itt és most téridejét, vagyis saját életünk meghitt találkáinak helyét.

 

A művészetantológiája nem panasz vagy vád. Abból a szándékból ered, hogy láthatóvá tegyen valamit, és egyúttal adekvát módon (a feltevés értelmében és a művészet eszközeivel) meg is valósítson valamit: egy játékot. 2

 

Egy éven keresztül autonóm módon alakul a munka. Vajon egy ilyen mű-korpusz, melyet a növekvő számú résztvevők (A művészetantológiájának kurátorai) alkotnak, elképzelhető-e valamiféle sámánikus testként, olyan testként, amely szerzőből, szemlélőből és műből áll? Mind a 312 résztvevőt egyaránt résztvevők hívják meg, és hozzájárulásaikat a munka létrejötte során főként résztvevők látják és olvassák. Mindig csak az aktuális szerző-generáció munkáit lehet látni, az addig elkészült anyagokat tartalmazó archívumot nem – ez csak az egész munka lezárulása után válik hozzáférhetővé.

 

Senki se ismerjen mindent. Senki se beszéljen mindenki nevében. Az egyes, individuális szerző feladatában, aki sok olvasót hoz létre, de nem mindig poézist, a kreatív korpusz szükségessége nincs feladva. Az új szerző átfogja az olvasót vagy nézőt, ahogy a mű keletkezésének aktusa az olvasás aktusát is magában foglalja.

 

A feltalálás már csak mint részvétel gondolható el. Az eltanácsolt néző az elmúlt században a fanatizált tömegekben és a (guvadt szemű) konzumálás elmagányosodott gyermekeiben teleologikusan túlmagasodott. De még radikálisabb volt a túlmagasodás és az illúzió a legsajátabb lét és tevékenység tapasztalati fokának átvitelében – ahogy az a múzeumi művészetben kifejeződik. A művészet megváltoztatása annyit jelent, hogy újra megszabadítani a többségi művészettől.

 

Tillmann J.A. fordítása

 

MEGJELENT: Balkon 2003/4

COPYRIGHT Tillmann J. A.

 

A művészetantológiájaról:

A hálón át. Tanulmányok Jochen Gerz “A művészet antológiájá”-ról. (Szerkesztette: Horant Fassbinder) http://vendegszovegek.wordpress.com/2010/02/

 

1 A 2001. 09.11.-i támadás, tudva vagy tudattalanul úgy fogadtatott, mint egy perifériának a világ fellegvárába történő betörése. A pusztítás dimenzióját részben a megválasztott célhoz mérték. A világnak a támadásra adott reakcióját e választás igazolódásának tekinthető. Mi történt volna akkor, ha a támadásnak a Szabadság-szobor lett volna a célja? Vajon az áldozatok száma elegendő magyarázat-e erre? Ennél a nap mint nap éhenhaló emberek száma nagyobb. Vajon a támadás a kozmopolita modernitás tükrét, ama kinyilatkoztatását illette-e, hogy: Én vagyok a világ?

2Megváltozik a „művészet világkiállítására” vetett pillantás? A kurátor származása hagyományosan szerepet játszik; az a törekvés sem új már, hogy a globális korszakban a metropoliszokon kívüli művészet szemléje kerüljön bemutatásra. Képes-e egyetlen ember arra, hogy kurátorként vagy művészként a világot gondolja el? Ez a megjegyzés kevésbé a Documenta I-től XI-ig tartó sorára vonatkozik, mint inkább a mindenfajta „kritikára méltó” rohamára. Ezáltal csak az a súlyos veszteség növekszik, amit éppoly sokan éreznek a művészetre gondolva, mint ahányan a „kritikára méltó” dolgok esetében. A problematizálás szenvedélye éppoly hiteltelen, mint a szabványmegoldások szimulálása. Eljött az apály ideje arra a gyorsan változó ritmusra, ami a 19. század óta űzi a festészetet és a művészetet. Mindabban, ami az esztétikai övezetben ma megfigyelhető, a változástól való elfordulás a legradikálisabb. A hitelvesztés a gyökerekig menő, a kritika pedig a hagyomány olyan figurájává vált, amely egyhangúságot teremt. Ma csak úgy képzelhető el valamiféle beavatkozás a művészet struktúrájába, a művész és a művészet identitásába, ha a művészet nem válik méginkább többségi művészetté, a múzeumok pedig többségi múzeumokká (ami talán elkerülhetetlen). Miközben a művészet társadalmi sikertörténetté válik, a művészet helye elárvul. A művészetantológiája vagy az egyik, vagy a másik, művészet vagy elárvulás. Eljött az ideje, hogy megkérdezzük magunktól: művészet mindig is volt a többség számára, akik már az iskolában tudták, hogy mi a művészet – nevezetesen a ma elfogadott mai művészet (ahogy a tegnapi művészet is az volt, amit tegnap adoptáltak). Az egyik vagy a másik a kortárs művészet? Képtelenség a kisebbségi lét a nevelődési társadalomban? A kisebbségnek csak akkkor van értelme, ha a bűnöző helyzetében van (és nem a művészet helyzetében)? És vajon: a Paradicsomban elveszti-e az egyformaság az elrettentő erejét? Guy de Bord 1954-ben írta ezt a mondatot: „Ce qui manque á ces messieurs, c’est la terreur”.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: